Miért van az, hogy 20-as eveim kozepen mar egyre jobban hanyingerem van az emberektol?

Dettó ugyanígy érzek,valahogy mindig csalódok:)

De azt mondom mostmár ,hogy már megszoktam.SAJNOS.

18 éves korom óta dolgozom. Fizikai munkás vagyok, és voltam mindig is, ezáltal soha sem azokkal a magas intellektualitású emberekkel voltam kapcsolatban, hanem általában mindig az átlag faék gondolkodású emberekkel.

Éltem életvitelszerűen külföldön is: németek, törökök, románok, lengyelek közt.

Rossz emberek között vagy.

Előző munkahelyemen utáltam a munkám, de minden napom boldogan éltem, jó kollektivával, társasággal.

Jelenlegi munkahelyemen jó a melóm, de utálom az embereket, és ők is engem.

Ez mindig változni fog az életed során. És nem csak a melóban, hanem magánéletedben is. Szűk környezetedben legyenek körülötted akik szeretnék, a többi nem számít. Belőlük mindig tudsz merítkezni.

32/ffi

Ebben a korban ez normális. A huszas évei közepén kerül ki az ember a burokbol, amiben nevelkedett. A munkát illetően annyi tapasztalata volt, hogy anyuka otthon elhordta mindenféle s.ggfejnek a munkatársnőjét, de nem tapasztalta meg a saját bőrén. Az egyetem végéig védve vannak az emberek a felnőtt élettől. A maximum tragédia annyi, hogy köcsögök az osztálytársak vagy az egyetemen f.szfej a tanár. De a felnőtt életben már tapasztalod a munkatársaidnak a rosszindulatát, a főnök beszólásait, amit ha a lelked kidolgozod sem kerülsz el, magadra vagy utalva és egyedül kell hogy összehozd, hogy munkában maradj, egyél és tető legyen a fejed fölött.

Ha már a magány, a munkábaállás után mindenki kimerül, örül ha a munkanap után hazaesik és a háta közepére sem kívánja az embereket.

Ugyanígy az ember észreveszi, hogy a barátai eltűnnek, egy kávéra nem érnek rá.

A huszas évei közepén amikor szembesül ezzel az ember, az sokkoló és csalódottsáhot okoz, de pár év és hozzászokik.