Az normális, hogy minél idősebb vagyok annál nehezebben tudom elviselni a gyerekeket?

Én is egyre jobban utálom őket,próbálom is kerülni. Attól van a legnagyobb herótom,mikor azzal az irritáló magas hangjukkal elkezdenek nekem köszönni az utcán, egy vadidegennek. Rájuk nézek flegmán vagy csúnyán,és egyből el is megy a kedvük... Meg amikor torkaszakadtából hisztizni hallom őket,szivem szerint rájuk küldeném a kutyámat,de akkor szegény kutyusom szivná meg.. 29N

23 tokeletes eletem van ivadek nelkul.

Szerintem nem magával a gyerekkel van a gond, hanem az anyákkal, amikor muszáj a gyereket mindenkinek a képébe tolni. Nem jó, amikor egy előadas alatt alig hallok valamit, mert valaki egy kisgyerekkel ment, aki visít/bőg/szaladgál/stb. Nem jó, amikor az utcán gyanútlanul sétálok és hirtelen majdnem belém jön egy ovis a biciklivel. Nem jó, amikor az utcán alig tudok menni, mert a 2 éves Marcika elfoglalja az egész járdát, az anyja meg nem mond semmit. Nem jó, amikor a boltban nem tudok a vásárlasra figyelni, mert 3 gyerek fogócskázik körülöttem. Nem jó, amikor a héven leül a közelembe az anya a kisgyerekkel aki megállás nélkül köhög. Nem jó, amikor a liftre éveket várok, mert a 2 éves Pannika ennyi ideig mászik be a liftajtón. Nem jó, amikor egy éjszakai műszak után bunkó vagyok, mert a 4 éves Noelke is felszállt az anyjával és természetesen az anyja nem tud leülni a mellettem levő szabad ülésre és az ölebe venni a gyerekét, hanem adjam át a kicsinek a helyét, aki majd úgyis trampolinnak haszbálja az ülést...

Meg szülőként lehet értük aggódni még 50 évesen is!