Jobb volt az életed 10 évvel ezelőtt?

Attól függ.

Diagnosztizàlt depressziós vagyok és rosszabbodik. Nem nagyon erős mint màsoknak, így félve is írom le mert mindig van akinek rosszabb, vagy nagyobb adagot kell szednie hogy ne legyen öngyilkos. De nekem se könnyű.

10 éve 16 éves voltam. Középsuliban voltak "baràtaim", de nem voltam népszerű. Pàrkapcsolat vagy fizikai kontaktus szóba se jöhetett velem. Àtlagos tanuló voltam és full kontakt küzdősportba menekültem ahol a tapasztaltabbak rendszeresen nagy élvezettel elkalapàltak és nem fogtàk vissza magukat csak mert kezdő voltam és "későn kezdtem". Akkoriban ez volt a menekülési útvonalam a minden napi stressztől, szóval nem zavart. És gyűjtöttem a sérüléseket amiknek a maradvàndait a mai napig érzem. Mindig foltokkal, zúzódàsokkal mentem be az iskolàba. Tanàrok volt hogy ràkérdeztek, de ha mondtam hogy "edzésen történt" akkor elengedték a témàt. Visszagondolva senkit se zavart. Én meg hülye voltam, szóval még kevésbé. De legalàbb mikor a suliban ki kelett àlni magamért, akkor nem én voltam aki meglepődött az első fizikai fàjdalomtól. Illetve edzés utàni volt az egyedüli időszak max 1-2 óra amikor nem önmarcangoló gonolatokkal voltam elfoglalva. Ezen kívül csóró is voltam, csalàd is az volt. Ételt kaptam, de volt hogy tiniként 20-30 ezer forintot osztottam be egy évre, amibe ha új ruhàt akartam azt is bele kelett kalkulàlni. Így nagyon meg kellett gondolnom hova megyek és kivel. Ez pont 16 évesen vàltotott amikor felvettek mekibe diàkmunkàra órànként nettó 400 forintért, de úgy hogy az oda-vissza kiegészítő jegy elvitt 2x200 forintot. És volt hogy 4 óràra osztottak csak be, amikor kiszàmolhatjàtok 1200 forintot kerestem aznap. De legalàbb volt valamim. Havi 20 ezer forint diàkmunkàn úgy jött mint megvàltàs.

Most nyílvàn 26 vagyok. Lediplomàztam nagy nehezen (nem vagyok se okos, se energiadús hogy kompenzàljam, sok energia de sok vak szerencse is volt abban a diplomàban). Azóta szakmàban dolgozom. Nem vet meg a pénz, de ha el szeretnék menni valahova nem kell szàmolgatni. És azt se ha valami elektronikai kütyüt akarok magamnak venni.

A baj inkàbb mentàlis. Utàlok felkelni, és egyre nehezebb kedvesnek lenni az emberekkel, mert több ok (melyből egy a kinézetem) miatt ők se azok velem. Igényes vagyok, de asszimetrikus és nem túl esztétikus arcom van. Így aki ismer màr egy ideje, kedvel. De csak mértékkel. Ha ismeretlenekhez megyek be egy szobàba mindig rossz pillantàsokat kapok. Nők van hogy olyan arcot vàgnak amiről leolvasható hogy kicsit védekezésbe vàgtàk magukat. Mintha fenyegetném őket. Nagyon bàntó tud lenni, és elkeserít hogy nekem ezt osztotta a genetika mikor nővérem hibàtlan modell arccal és alkattal lett megàldva. Egyetem alatt telefonos ügyfélszolgàlaton dolgoztam. Voltak kedves betelefonàlók is, de napi 1 fenyegetést minimum kaptunk. Egyik gerincemet akarta kitépni, màsik megmondta hogy nevem alapjàn megkeres és elvàgja a torkom, következő megígérte hogy mikor ne szàmítok rà megvàr munka utàn és elkap hazafele menet, és volt aki a hàzamat akarta ràm gyújtani. Mondanàm hogy lepergett rólam, de nem. Az évek alatt eljutottam arra a szintre amit szégyellek, de leírom mert igaz. Hogyha meglàttam a hírekben hogy balesetben vagy màshogy meghaltak emberek, nem az volt az első reakcióm hogy szomorú meg tragikus, hanem "hàla az égnek ezek màr biztos nem fognak bàntani". Sőt egy időben azon is gondolkoztam hogy csak azért elmgyek lőklubba hogy tarthassak otthon lőfegyvert arra az esetre, ha valamelyik kattos tényleg eljönne. Viszont mikor felvetettem otthon szüleimnek (ők nagyon baloldaliak) majdnem kitagadtak a hàzból mert szerintük én csak embert akarok ölni és a kifogàst keresem, és ők inkàbb meghalnànak mint hogy ilyen gyermek miatt szégyenkezzenek.

Szóval most éldegélek. Van sajàt lakàsom (örököltem, nehogy azt higyje valaki hogy ebben az orszàgban önerőből jutottam hozzà 26 évesen) Pénzem van. Munkàm van. Célom nincs. Pàrom nincs. Fàradt vagyok.

Szóval objektíven jobban élek mint 10 éve. De szarabbul érzem magam, pedig akkor se volt jó. De ez mind személyes. Politikàtól, gazdasàgtól valamennyire független.

Se jobb, se kifejezetten rosszabb nem volt. Más volt gyerekek nélkül.

Az életszínvonalukat megtartottuk, közben költöztünk, lakást, kocsit vettünk, szóval nem panaszkodom.

Akkor voltam 14 éves, és nyolcadikos. Szinte össze sem tudom hasonlítani az akkori életem a mostanival, annyi változás történt azóta. Pozitív is és negatív is.

Szinte minden könnyebb volt akkor, lényegesen kevesebb stressz ért, nem volt ennyi elvárás felém, kötelesség sem, és több szabadidőm volt. Közben pedig, úgy érzem, most jobban feszegetem a határaim, sokat vagyok komfortzónán kívül, és kezdem végre ledobni a gátlásokat, szorongásokat. Most jobban érzem magam a bőrömben, sikerült végre (nagyjából) elfogadnom magam.

Szóval általánosságban nem tudnám ezt eldönteni, de egyes területeken igen.

Egészségügyi szempontból most jobb ( kövér voltam, azóta lefogytam), és még egy pozitívum , hogy lett 2 kiskutyánk.:)))

Ettől eltekintve az életem ugyanolyan most is. Boldog házasságban élek, szeretem a munkámat, a hobbijaimat, jól érzem magam:) de ezek már 10 éve is megvoltak.

Miért lettem lepontozva? Leírtam, hogy 10 éve kezeltek a pszichiátrián és ezért nem volt jobb az életem, mint most.

Mit kellett volna írnom? "10 éve kezeltek a pszichiátrián és jaj de jó volt, hogy jól begyógyszereztek! Az meg külön szuper volt, hogy eltűntek mellőlem a barátaim. Gyerekek, el sem tudjátok képzelni milyen jó volt! Várom hogy feltaláljak az időgépet és visszamenjek."