Vajon én fogyatékos lennék, hogy az élet mindenféle területén ennyire szerencsétlen vagyok?

A húszas éveimben azt szerettem volna, ha én is megtalálom az igazit, és már azóta is házasságban élni, gyereket nevelni, ahogy a többi normális ember, de nekem ez nem jött össze. Ez az élet értelme, amire én hiába vágytam akkor, még se jött össze. Most hiába van már párom, de az is 30 évesen lett, míg másoknak meg ilyen korára rég megalapozott, biztonságos élete van, nem kell azon idegeskedniük, hogy a pasi otthagyja-e őket, vagy nem, nem futnak ki az időből, mint én 30+-osan. Nekem 30+-osan már nem lehet csak úgy válogatni, mikor mindenkinek családja van.

Az osztálytársaim is kiközösítettek az osztályban, pedig nem szemétkedtem senkivel, csak csendesebb voltam. Míg az unokatestvérem, hiába nem éppen egy csinos lány volt, még se volt sose kiközösítve, mégis mindenki kedvelte a suliban is, semmi szerencsétlenség nem érte sose szinte. Most is abból állnak a napjai, hogy a gyerekéről tölti fel a képeket, mindig mindenki kedveli, most is férjnél van, és sose volt egyedül, mindig volt pasija.

Engem meg ha otthagytak, vagy én szakítottam, nekem sose volt egy másik opció. A húszas éveimet én egyedül éltem le, és már ezt az időszakot sose fogom visszakapni.