Van kivel megbeszéld a nagyon privát érzéseidet, gondolataidat, problémáidat vagy inkább magadban tartod és emészted magad, netalán, itt v. más fórumon beszélgetsz névtelenül ezekről, mert muszáj kiadnod?

Pár hete jöttem rá, hogy a környezetemben mindenki a szemembe hazudik… Húztam egy vonalat, és kész. Semmit nem osztok meg velük ezentúl. Szomorú, mert jó volna valakivel őszintén beszélgetni, van 1-2 kollégám akikkel nagyon jó a kapcsolatom, de nyilván nem tennék értem tűzbe a kezüket, csak a protokolláris keretek közt jófejek. :)

A gyerekeim pedig még kicsik, hogy őszintén kiboruljak nekik, meg nem is tartozik rájuk a felnőttek problémája. Szóval nincs. 46/N

Mindig is úgy voltam evvel a kérdéssel, van akivel ezt van akivel azt tudom megosztani. Egy olyan ember sincs, akivel mindent meg lehetne beszélni, hiszen valamilyen szinten érintett egyes dolgokban, amit vele nem fogok megosztani. Nejemmel elég jól ismerjük egymást, eléggé bensőséges a viszonyunk, habár már megromlott a házasságunk. Inkább egyfajta lakótársi, baráti viszonyban élünk. (ezt a szöveget innen loptam a GYK-ről, de fedi a valóságot) Anyukám már meghalt, apukám demens. Nagyon sajnálom, hogy már nem lehet velük beszélgetni, ill. apukámmal már nem úgy, mint régen. Rokonok eltávolodtak, lényegében senki nem tartja velem a kapcsolatot. Pedig rajtam nem múlna, de ilyen világot élünk. A barátok jönnek mennek, így ritka, akivel bármilyen privát dolgot meg lehetne osztani. Három nagyon jó barátom volt, mára egy maradt. Egyik meghalt covidban, ahogy anyukám is, másik haverom eltávolodott. Aki megvan, vele elég sok minden megosztunk egymással, ha nem is mindent.

Gyerekeimmel jó a kapcsolat, de ők soha nem lesznek annyira bizalmasaim, illetve másképp azok, hiszen velük mindig ott a szülő - gyermek viszony.

Még akkor is, ha olykor van kivel megbeszélni dolgokat, számtalan gondolatom van, amely csak az enyém maradnak. Emésztem is magam néha, de szerintem ez általános jelenség.

A zakatoló agynál egy rosszabba van, amikor valakivel problémám van, ezt megbeszéljük, de ő letojja. Egyik fülén be a másikon ki. Ekkor én érzem magam hülyén, kellemetlenül.

Nincs ilyen ember az életemben, sajnos már egy ideje. Párkapcsolatom sosem volt még (20 éves koromig olyan szinten nem érdekelt a dolog, hogy észre sem vettem, amikor párszor flörtölni próbáltak velem, bár tényleg nem sok példa volt rá), barátok pedig már rég kikoptak az életemből, ilyen-olyan okokból.

Itt vannak a szüleim, akiket bár tényleg nagyon szeretek, sajnos már rég nem olyanok, mint mikor fiatalabbak voltak. Engem meg megviseltek az elmúlt évek, több lelkizésre, érzelmek/gondolatok kibeszélésére lenne szükségem, mint valaha, ők pedig régen sem voltak túlzottan vevők rá, most, meg szinte semennyire sem. Ha mégis sikerül ilyesmiről beszélni, akkor legtöbbször kioktatás lesz a vége, vagy valami olyasmit mondanak, hogy "ha lennének barátaid, vagy pasid, ezeket teljesen nyugodtan meg tudnád velük beszélni!". Pedig nem arról van szó, hogy rájuk zúdítom a bajom, vagy, hogy sokszor próbálnék lelkizni velük...

Úgyhogy alternatívákat kerestem, amivel kicsit könnyíteni tudok magamon ilyen téren: itt, odaillő kérdések alá fejtem ki, amin keresztül megyek (de, csak akkor, ha rólunk, válaszolókról szól a kérdés, ha a kérdezőről, akkor nem fogok esszét írni a magam gondjáról), vagy épp, nyitok egy Word-öt, kiírom magamból, aztán mentés nélkül zárom be. Egy ideig volt pszichológusom is, de egyre inkább úgy tűnik, újra fel kell őt keresnem. Egyre jobban zárkózom be megint, pedig ebből már sikerült szépen kitörnöm :(

(ezt jól esett kiadni magamból, szóval köszönöm a lehetőséget)

Nekem nincsenek barátaim.De tényleg egy sincs.

Néha elgondolkodom, hogy van még vajon ilyen ember,meg higy mi lehet a gond, hiszen nem vagyok szar ember...