Öngyilkos lett az egyik ismerősünk a házunkban és engem ez nem kifejezetten viselt meg. Ez normális?
Szóval ez a férfi apám egyik haverja volt. Egy évvel ezelőtt szívrohamot, amiből már nem tudott volna teljesen felépülni. Járni is alig bírt. Két napja lakott nálunk. Külön elvettünk tőle minden, öngyilkosságra alkalmas eszközt, de valamelyik éjszaka felvágta az ereit. A mentő már elvitte a testét, a szobát már kitakarítottuk.
Az egész családom mélyponton van. Még a nagybátyám is, aki nem lakik velünk. De engem nem viselt meg. Nem utáltam őt, nem is szerettem, ugyanolyan embernek tartottam őt, mint bárki mást. Nyilván amikor megtudtam, megrázott, de nem érzek napokon át tartó szomorúságot.
A családomat nyomasztja az a szoba. Engem nem.
Vesztettem már el olyan embert, akihez érzelmileg kötődtem és ott sem a megrázkódás volt a fájdalom, hanem hogy többé nem láthatom.
Valahogy a halál gondolata nem ijeszt meg.
Ez szerintetek normális?
válasza:Több dologtól is függ, hogy egy eset kit mennyire visel meg. Egyrészt személyiségtől is függ. Másrészt pedig nagyban az határozza meg, hogy milyen volt a viszonyotok, vagy hogy milyennek tartottad. Akinek ő a legjobb barátja volt, azt egész biztos, hogy megviseli. Akinek meg csak egy idegen, vagy valaki, akinek néha köszöntél, de ennyi, és nem több, akkor persze, hogy nem fog megviselni. És ez így van rendjén. Az egész életünk bőgésből és gyászból állna, ha mindenkinek a halálától magunk alatt lennénk. (Ettől még lehet az illetőt sajnálni, de egy idegen halálától nem szerencsés, ha összeomlik az ember.)
Engem is volt olyan haláleset, ami után hónapokig alig lehetett összekaparni, meg olyan is, ami meg sem érintett.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!