Mi volt a legnagyobb traumátok az eddigi életetek során? Amit nem igazán mondtok el másnak

ma 19:19

Nem volt semmilyen erőszak, és azt se írtam, hogy szerettem. Még csak hozzá sem értem, szóban voltam a kelleténél több, de mivel ez nem kirívó dolog társadalmunkban, addig fel se tűnt, amíg nem szólt.

6

Természetesen értem a mondanivalód lényegét, de valahogy ahhoz tudnám hasonlítani, hogy attól mert Afrikában éheznek, még nem fogod megenni a tökfőzeléket ha nem szereted.

Egy pillanatig nem érzem magam jobban, mert mást is bántottak a külseje miatt, vagy attól, hogy már nem vagyok céltábla 33 évesen, míg más ennyi idősen is kap beszólást.

Mindenkinek más a gyenge pontja. Szüleim elváltak, gyerekként rengeteg balhét láttam, voltam fültanúja. Más hasonló helyzettől padlót fogott és kihat az egész életére, engem viszont abszolút nem érintett meg.

Nekem akkoriban ez volt a traumám.

Úgy nőttem fel, hogy a szüleim folyton folyvást másokhoz hasonlítgattak. Csinálhattam bármit, sosem volt elég, mert mindig volt egy példa, mondjuk unokatesóm, vagy épp a szomszéd fia, vagy valaki teljesen más, aki mindig jobb volt, és én "miért nem lehet olyan, mint ő?".

Pedig nívósabb sulikba jártam, és mindig minimum 4,5 felett volt az átlagom, egyetemen dettó, sosem volt velem semmi gond, nem volt lázadó korszakom sem, magatartásom is mindig rendben volt. Az tény, hogy sulin kívül lehetett volna aktívabb életem, de amint nem a tanulással foglalkoztam, rögtön kaptam a szemrehányásokat, hogy "már megint nem tanulsz?"

Jó szándékkal tették, de olyan mély, masszív önértékelési gondok, szorongás, önbizalomhiány, megfelelésikényszer és hasonlók alakultak ki, amiket még 23 éves fejjel sem sikerült legyőznöm. És nagyon bennem ragadt, hogy szinte kiégésig hajtom magam, hogy elfogadjanak körülöttem az emberek, ami nem túl egészséges dolog, több szinten sem.