Az emberek miért buzdítanak egy öngyilkosságra készülőt?

Azért, mert aki tényleg meg akarja tenni, azt nem lehet szóval tartani, nem lehet visszatartani - legfeljebb fizikai erőszakkal - és nem nagy közönség előtt, látványosan fog nekiállni mutatványozni.

Mint az a srác jó pár éve már, aki a Margit hídról ugrott le este. Akik látták, elmondták, hogy letette a táskáját a korláthoz, összehajtogatva rátette a kabátját, és már ugrott is. Nemhogy szóval tartani, még észbe kapni se volt idejük, pedig az egyik szemtanú pár méterre tőle ment éppen. Nagyon szar dolog, ha valaki öngyilkos akar lenni, és annak tényleg segíteni kellene, de az ilyen látványosan, szép lassan "hídramászók" nem ilyenek. Ez ugyanaz a kategória, mint a "doboznyugtatósok", akik valahogy mindig nagyon vigyáznak, hogy nehogy véletlenül egy szemmel is többet vegyenek be, mert akkor már nem mentő-gyomormosás-kórház lesz belőle.

Aki öngyilkos akar lenni, az megteszi, nem parédázik a hídon, meg a franc, és simogattatja az egóját, hanem felmegy, leugrik, pont.

Az ilyenek csak a figyelemre vágynak, azért álldogálnak ki tudja, meddig. Megjön a hatóság, bekerülnek a hírekbe, tök király. Idióták.

A legtöbb ember egyszerűen képtelen átérezni a másik helyzetét (nem tudja, nem akarja), és addig nem érzékeli reálisan a dolgok súlyát, míg vagy vele, vagy egy számára fontos emberrel meg nem történik. Vagyis, meg nem tapasztalja a saját bőrén.

Alacsony EQ mindenképp, rosszabb esetben ehhez társul az alacsony IQ is.

Undorító dolgok mennek ebben az országban, de külföldi médiában is sok helyen csak a szenny megy; hiába próbálod szűrni a tartalmat, amit fogyasztani szeretnél, előbb vagy utóbb téged is utolér a mocsok. És egyre inkább ezt hallják, látják az emberek, így tévesen azt hiszik, hogy ez a fajta viselkedés, magatartás a követendő példa. Mert mindenhol ezzel találkoznak.

Annyi negatív dolgok történt nemcsak az ország lakóival, hanem világ szinten is, az emberek egyre frusztráltabbak, egyre inkább csak magukkal, közeli környezetükkel törődnek, közben pedig kihal belőlük az empátia, és nincsenek másokra tekintettel.

Azoknak az embereknek, akik ilyet mertek a fiatal fejéhez vágni, mélységesen szégyellni kellene magukat. Normális, nem defektes ember nem viselkedik így. Nem asszisztál, nem bátorít egy sikeres öngyilkossághoz.

Az pedig, hogy elővették a telefonukat, sajnos, tipikus reakció ilyenkor és egyúttal teljesen megalázó is. Nem lenne szabad katasztrófa-turizmussá tenni egy ilyen dolgot, ahogy közösségi oldalakra sem kiposztolni.

Egyébként, sokan az utolsó pillanatban (utolsó utániban) eszmélnek rá, hogy mégsem akarnak véget vetni az életüknek, van, akinek már késő, van, akinek még nem. Ezen is érdemes elgondolkodni, ítélkezés előtt.

De tisztelet a kivételnek.

Kamszkorban mindenki elgondolkodik legalább egyszer az öngyilkosságon. Lássuk, mit gondoltam akkor (40 éve) a dologról.

1. Jól képzett öngyilkos soha még csak célzást sem tesz öngyilkossági terveire. Aki meghalási szándékáról beszél, az két hatást ér el ismerősei körében: Amíg él: "Csak jártatja a száját, úgyse meri megtenni!" Amikor meghalt: "De sokáig lamentált szegény, amíg rászánta magát!" Halálunk mindenkinek legyen meglepetés; életünk frappáns zárópoénja!

2. Soha nem szabad búcsúlevelet írni. A búcsúlevél hitetlenné teszi életünket és halálunkat. Ha még van mondanivalónk az élők számára - mondjuk el nekik. Ha még maradt ütésünk és simogatásunk - üssünk és simogassunk. De "visszaszólni a megsemmisülésből" - ez szánalmas és megvetésre méltó. Azt bizonyítja, hogy gyávák voltunk cselekedni életünkben és elnémulni halálunkban. Ha a halálnunk nem elég büntetés azoknak, akiket meg akarunk büntetni szeretetünkért, akkor egy szemrehányó levél aligha kelt nagyobb bűntudatot bennük. De gyanúba kerülünk, hogy ezen primitív módon még egy kicsit tovább akarunk élni.

3. A tisztességes öngyilkos nem végrendelkezik. Nincs komikusabb annál, mint amikor egy ember az örökkévalóság kapujából visszafordulva, még gyorsan polgári jogi ügyeket bonyolít. Ne röhögtessük már ki magunkat.

4. Öngyilkosságot soha nem követünk el családi vagy ismeretségi körben. Önkéntes halálunk csak a legzártabb magánügyünk lehet. Ezért az öngyilkosjelölt utazzon el meghalni, a legjobb, ha külföldre távozik. Erre a célra még kölcsönt is szabad felvenni. Hátrahagyott javainkból majd megtérítik az illetékesek. Az ember ne spóroljon a halálán.

5. Esztétikusan kell megölnünk magunkat. Jó ízlésű ember nem csinál horrorfilmet a halálából. Ezért szigorúan tilos: - mindenféle tárgyat magunkba szúrni, ereinket felvágni - mert a seb, az alvadt vér gusztustalan; - felakasztani magunkat - mert a kilógó nyelvű, püffedt, fekete arcú hulla ijesztően csúnya és groteszk; - kinyitni a gázcsapot, vízbe ugrani - ugyanezért; - levetni magunkat valamilyen épületről - mert az eldeformálódott test méltóságát vesztett és értelmetlen húshalmaz; - gyógyszereket, vegyszereket enni nagyobb mennyiségben - mert öntudatlan állapotunkban könnyen magunk alá csinálhatunk. Sőt, ha ügyetlenek vagyunk, halál helyett csak meghülyülünk, és életfogytiglan ápolhatnak minket.

6. Ezért az elegáns ember, aki ad az esztétikumra, a kezdetleges módszerek helyett: - Éhen hal. (Egyáltalán nem kell enni, 2-3 nap múlva már nem érezzük az éhséget. Kellemesen bágyadtak leszünk. Közben igyunk, de csak tiszta vizet, hogy ki ne száradjunk, mert nagyon kellemetlen és rossz szagú [acetonos] lesz a leheletünk. A végén egyre többet fogunk aludni, majd "szívgyengeségben" [általános keringési összeomlás] csöndesen és valószínűleg álmunkban elhalálozunk.) - Megfagy. (Egy üveg jó konyak társaságában elhever egy havas erdei tisztáson, és addig nézi a csillagokat, amíg ringató kábulatban átsuhan a nemlétbe.)

7. Öngyilkosságból csak jelesre lehet vizsgázni. Vagyis meg kell halni. Akit pótvizsgára utasítanak megmentés útján - az süllyedjen el röstelkedésében. Nem komoly ember. Az élők között van a helye.

8. Az elkeseredettség, a kétségbeesés a legkevésbé alkalmas lelkiállapot arra, hogy befejezzük az életünket. Ilyenkor csak a dilettánsok követnek el öngyilkosságot. E szabály hátterében a következő meggondolás lappang: Materialisták számára: Életünk ritmusosan lélegzik, mint minden, ami él. Van dagálya és apálya, felemelkedése és alázuhanása. Létünket a paradoxon nagy törvénye szabályozza, amely azt tanítja, hogy mennél nagyobb erővel taszítanak a körülmények lefelé, annál inkább megnövekszik a felhajtó erő, és előbb-utóbb érvényesül. Éppen úgy, mint amikor egy parafadugót nyomunk a víz alá. Ezért aki a kétségeesés mélypontján öli meg magát, bizonytalan szívvel lép ki az életből, mert sejti, hogy a dolgok közeledő jóra fordulásáról mond le. Idealisták számára: Végül mégsem lehet tudni, hogy nincs-e a dolgoknak odaát folytatása. S minden vallás és misztika egyetért abban, hogy változtatni - önmagunkon, kapcsolatainkon, érzelmi állapotainkon - csak itt, e földi életben lehet. A túlsó síkon csak szemlélet van és megítélés. Ezért a dilettáns öngyilkos a legrosszabb csapdába esik bele: éppen azt az elviselhetetlen lelkiállapotot konzerválja időtlen időkre, ami elől az öngyilkosságba menekül. Úgy marad.

9. Ezért akkor kell megölnünk magunkat, amikor elégedettek és boldogok vagyunk. Egyedül ez az öngyilkosság hiteles, mert bizonyítja, hogy nem gyávaságból, menekülésképpen vagy önutálattól sarkantyúzva távozunk az élők sorából, hanem azért, mert megvetjük az életet amúgy egészében, örömeivel és sikerajándékaival egyetemben. Az ilyen öngyilkosságot soha nem bánjuk meg, és példaképpé válhatunk minden idők következő öngyilkosai számára

Azert mert maskent neveltek oket. Szamukra az öngyigyöngyik szanalmasok mert nem birjak az elet sujat, es a termeszetes szelekcio azt diktalja h az ilyen ember akk offolja magat.

Aki ilyen sokat var vele h kijon a rendorseg az csak figyelemhianyos.