Mennyi idő kellhet, amíg a lányom beletörődik az élet mókuskerekébe? 48/N

#20

Amit írsz sajnos nagy baj ma, generációs különbség.

Sok szülő azt a tapasztalatot akarja átadni a gyerekének, amikor ő volt fiatal, és ezt várják a gyerektől, hogy kövessék, nyilván nem megy, mert a világ megváltozott.

Egyre nagyobb a szakadék a gazdagok és szegények között a különbség.

Nálunk a kormány is ezt kimaxolta, amennyire lehetett, ingatlanárak felverése.

Új világ, nem birtokolsz, hanem bérelsz, elköltöd a pénzt, nem gyűjtögetsz, mert semmi értelme.

Az 50+os generáció abban nőtt fel, hogy gyűjtögettek, cserébe 20-on évesen volt minden, külön élet, cserébe beletörődtek, hogy ennyi az élet, mókuskerék.

Ma mi van?

Dolgozol, és még bérelni is luxus, de tömik aa fejed, hogy bezzeg milliomosék gyereke már saját életet él.

A munkád egy fos, otthon élsz, kitörni nem tudsz, és még jönnek a megmondó emberek, hogy mit kellene csinálnod, vagy lehúznak, hogy "ez az élet".

Nem csoda, hogy sok az alkoholista, depressziós fiatal, mikor azt nyomja a média, hogy melyik celebnek milyen luxus cuccai vannak, a karórája annyit ér, mint a szüleid háza , neki meg csak a sz-r jut.

Otthon én is olyan kis tevékeny, segítőkész voltam mindig, a szülői házban, takarítottam, sütöttem, főztem, rendet tartottam, szóval nem az alap hozzáállásommal volt baj, be tudtam osztani az időmet is.

Viszont amikor dolgozni kezdtem (én 18 éves voltam), elkezdtem nagyon utálni az életet. Monoton volt, unalmas, egy nagy cég számviteli osztályán (ez még 80-as évek végén volt). Én igazából mondjuk a szakmámat utáltam, de nagyon. Mivel szakközépben jó tanuló voltam, ezért jelentkeztem főiskolára levelezőre, fel is vettek, munka mellett elvégeztem. Utána diplomával másik (és jobb) állást kerestem, meg is kaptam, de ugyanúgy nyűg volt az egész. Azóta eltelt 30 év, nálam a lényeg nem változott, bár azóta okleveles adószakértő vagyok, de ha be kellene járnom munkahelyre, ugyanúgy utálnám kb. az egész életet. Engem nagyon levesz az életről, hogy kötött helyen, kötött időben, mások társaságában kell keresnem a pénzt. Itthon, szabadúszóként még elmegy.

Nem akarlak elkeseríteni, de szerintem lányod is vagy keres valami kötetlenebbet, vagy marad ez a pocsék érzése, sajnálom őt előre.

"Az anyja nincs jó állapotban ezért a lány sem. Klasszikus diszfuncionális család és önsorsrontó életpályamodell. Gratulálok."

2-es, nem feltétlenül. Az előző vagyok, a lányom látta a nyűglődésemet a munkámmal, szakmámmal, munkahelyemmel (ovis volt, amikor azt hittem, megfogtam az Isten lábát egy multinál, a pénz nagyon jó is volt, de könnyes szemmel mentem minden nap dolgozni). A gyereknek a negatív példa is példa, lányom az álomszakmáját választotta, nyelvekkel foglalkozik, 5 nyelven beszél, fordít, tolmácsol, mozgalmas az élete, kötetlen a munkaideje. Ő direkt arra gyúrt, hogy szeresse nagyon, amit csinál (jó, én is folyton mondogattam is neki).

31-es

+1!

"idősek otthonában, házi segítségnyújtásnál, hajléktalanok otthonában, idősek klubjában, kórházban, dolgozott élelmiszerboltban, gyorsétteremben, dolgozott takarítóként..."

ez azért csupa olyan munka ahol az ember szolgaszerepben 0 megbecsülében van.

Ugyanígy érzek, mint a lányod.

Úgy érzem, hogy az életem szinte csak abból áll, hogy dolgozni megyek, ott töltöm szinte az egész napom, olyan munkát végezve aminek nem sok értelmét látom és olyan emberek között, akikkel nem szívesen vagyok. Rá vagyok kényszerülve, hogy a napjaimat így töltsem és még csak jól sem keresek. Igazából ha jól keresnék vele sem szeretném. Nekem nem azzal van bajom, hogy dolgozni kell, szeretek tevékenykedni, de mikor egyfolytában azt kell csinálnom, amit nem szeretek, az lehoz az életről. A hétvégéket se tudom már élvezni, mert egy pillanat alatt elmegy és lehet menni megint. Kényszer az egész és én sem látom a kiutat. Én is dolgoztam már viszonylag sok helyen, de még sajnos nem találtam meg azt, amit nem kényszerből, szenvedve kell csinálnom.

Elkeserít, hogy lehet ez lesz életem végéig. Pedig még fiatal vagyok, még motiváltnak kéne lennem tele ambíciókkal.

Nekem is pont ezt mondják otthon, hogy lehetne rosszabb is, meg kell szokni, ez az élet rendje. Miközben én azt érzem, hogy ha ez az élet rendje, hogy az egészet át kell szenvedni, akkor mégis minek ezt csinálni...

Bár én alapból küzdök depresszióval és szorongással, de biztos vagyok benne, ha azzal foglalkozhatnék, amit szeretek, sokkal jobban lennék.

Én a lányod szemszögéből tudom megírni a véleményemet, azzal a különbséggel, hogy egyetemet végeztem és 2 éve álltam a munkába. Szerencsére jó szakot tanultam és el is tudtam benne helyezkedni nem rossz fizetésért, de sajnos én is ugyan azt érzem, amit ő. Minden nap bemegyek az irodába, ledolgozom a 8 óra papírmunkát, hazamegyek és szellemileg hulla fáradt vagyok. A párom ugyan így érez. Sajnos alkalmazottként nincs is nagy esély a kitörésre, hacsak hosszú évek munkája alatt élő nem léphetnek, de akkor még egy idő után azt a munkát fogom mókuskeréknek érezni. Itt változás csak akkor lenne ha saját vállalkozást nyitnánk, de arra még nincs elég tőkénk és amúgy is most házra gyűjtünk, hogy ki tudjunk jönni az albérletből. Bár nem élünk rosszul, de úgy gondolom a pénz nem kárpótol az elvesztegetett szürke hétköznapokból. Itt vagyok 23 évesen, jön a jó idő én meg egész nap az irodában ülök. Jó a hétvége szabad, de kettő nap alatt nem tudom bepótolni a hetet. Jó lenne világot látni, de ahhoz meg nincs elég szabi. Nyáron az az 1 hét leállás nem sok. 1 nyaralásra elég és vissza a mókuskerékbe. Nem tudom ebből mi a kiút. Én is lottózok egyébként, de nagy reményt nem fűzők hozzá.

23/L