Lehet egy munkahely elvesztése miatt gyászolni? (hosszú így az olvassa el aki végig olvassa, köszönöm)

Úgy érzem nagyon szokatlan a dolog de mégis logikusnak tűnik. Mind az 5 lépcsőn túl vagyok azt hiszem és most sikerült feldolgoznom azt, hogy egy általam "fabrikált" munkahely nem lett soha az enyém. Azért írom, hogy fabrikált, mert képzeletben mindig úgy tekintettem rá mint a tökéletes munkahely, főleg hogy szakmám is oda kötött, sok szép emlékem van ide, imádtam a gyári jelleget bármennyire fura, de sok tényező volt ami mindig ellene szólt és ezt nem akartam sose beismerni. Emiatt is volt egy időszakom amíg megtagadtam minden új munkát, mert lélekben tudtam, hogy volt még ide esélyem még akkor is ha úgy éreztem elszúrtam. Nos nem rég végre több hónap után újra megpróbáltam, kipróbáltam milyen is lett volna ott dolgozni, mert korábban az fájt a legjobban, hogy úgy mentem el hogy nem tapasztaltam meg milyen lett volna és azóta minden nap folyamatosan azon agyaltam, történeteket találtam ki milyen egy átlagos nap ott a munkahelyen. Nos most se változott semmi, ugyanazon okok miatt most se vállalnám de eddig ezt valamiért nem akartam felismerni, pedig régebben is ez volt a gond. Most hogy elmentem, kipróbáltam, újra ott lehettem úgy érzem sikerült elengednem örökre. Kicsit kényszeresen próbáltam ide bejutni, mert hónapokon át feleslegesen írtam emaileket, jelentkeztem hirdetésekre de semmi, egyszer máshogy próbáltam nekik üzenni és bejött...de akkor amikor kellett először menni akkor minden lelkesedésem elveszett, már nem volt a hely iránt semmi kedvem, semmi ösztönzés, mintha megütött volna a valóság mert eddig csak egy képzelt valóságban éltem. Sajnos túl messzi lenne nekem az a hely, reggel percre pontosan érkeznék és mindig azon aggódnék hogy ne késsek, plusz 3 műszakos lenne amit már reálisan látok hogy tényleg nem bírnám, főleg hogy a reggeli műszakosnál konkrétan 2 órakkor kéne kellnem és utána a majndem 2 órás utazás, aztán 8 óra munka, majd váltakozás...ráadásul megterhelő fizikai munka lett volna. Viszont ide több mint 6 éve vágytam de csak most tudatosult igazán, lehet mert azóta elkezdtem segítséget kérni, szedek gyógyszert egyéb betegségre, de úgy érzem jobb nekem hogy nem mentem ide végül és nem lett jobb hogy így utólag sikerült is volna bejutnom oda mert az elvesztett 6 évet nem adta vissza, és valahogy visszaadta a realitás érzetemet...volt hogy utána első rendes munkahelyemen amit egyébként nem annyira szerettem, ott is ide akartam vissza jönni de akkor nem lehetett, teljesen elveszettnek éreztem magam, meglógtam minden elől, minden nap ez a hely járt a fejemben, másra nem tudtam gondolkodni, nem tudtam realisan gondolkodni.

1. Tagadás és izoláció

sokszor úgy éreztem jobb ha elszigetelem magam emberek elől, megtagadtam minden új állás lehetőséget, miután először nem sikerült, és bekerültem egy általam nem igazán kedvelt munkahelyre, ott is azt kerestem hogy léphetnék le és mehetnék oda vissza még ha ez a jelenlegi munkahely elvesztésével is járt volna, valahogy nem akartam feladni ezt a szerett munkahelyemet ami még nem is volt akkoriban munkahely mert csak gyakorlati volt sulis, még azokat is megtagadtam ami tökéletes lett volna számomra, utazásilag és munka jellege miatt is...

2.Harag

Volt, hogy konkrétan erős dühöt éreztem a hely iránt, nem akartam elfogadni, hogy nem akarnak oda többet ami lehet csak az én fejemben létezett, mert most sikerült bejutnom csak máshogy próbálkoztam ahogy eddig nem, mérges voltam magamra is meg a helyre is pedig főleg én voltam a hibás. De depressziós is voltam időnként, sokat sírtam miatta, teljesen elveszettnek éreztem magam nélküle.

3. Alkudozás

itt azt hiszem magamban alkudoztam, hogy hogy mi lett volna akkoriban tényleg elkezdtem volna dolgozni 6 éve és nem lett volna ez a sok szerencsétlenség ami ez miatt jött létre, lehet tényleg nem lett volna jó ott nekem a sok utazás, a hajnali kelés kikészett volna, teljesen elvette volna a hely varázsát de közben imádtam volna de közben mégse...idő közben sok állásra jelentkeztem olyanra is amikre nem voltam egyáltalán képzett vagy túl sokat vártak volna el tőlem, fogalmam sincs miért.

4. Depresszió

Úgy érzem itt főleg a sok szép emlék került elő, nem törődve a sok kellemetlenséggel ami a hellyel járt mikor oda jártunk. Sok emlék jutott eszembe, nosztalgia konkrétan volt hogy belül megemésztett.

5. Elfogadás

Utolsó lépésnek ahogy írtam sikerült újra eljutnom oda, megtapasztalnom azt amit akartam, de itt szembe kerültem a valósággal, mert hiába jó helyem lett volna mindig ugyanazon okok miatt ismét nem akartam itt elkezdeni dolgozni és már nem szomorúsággal vagy haraggal gondolok erre, hanem jobb is így, ez egy szakasz lezárult az életemben, már ha hallok vonatsípot se arra gondolok milyen lett volna 6 éve tényleg elkezdnei dolgozni és bejárni vonattal hanem csak maga a vonat sípot hallom, elő se jön az az emlék. 6 éve állandóan előjött ha hallottam vonat sípot, mert ez emlékeztett arra hogy vonattal mehettem volna de ettől is féltem. Úgy érzem most már tárt karokkal tudok új állsokat fogadni, elkezdeni, ténylegesen elkezdeni félelem, múltbéli emlékek nélkül.

Lehet ez egy gyász lezárása egy munka illetve egy szeretett hely miatt? Én úgy érzem sikerült eltemetnem a lehetetlent, de kicsit furcsának tartom hogy egy munkahely ilyesmit hozzon ki belőlem de most sokkal jobban érzem magam, egy kő esett le a szívemről szinte. Érezhet valaki gyászt egy szeretett hely elvesztése iránt? Nem is azt mondom hogy munkahely mert még nem volt az, sulival is csak 3 évet voltam ott de soknak számított az a 3 év, de imádtam, főleg mert akkor minden laza volt, máshogy jártunk oda, azóta teljesen megváltozott külsőleg, nem éreztem magam oda tartozónak amikor most vissza mentem hiába jártam oda...konkrétan miután hazajöttem minden lelkesesédem elveszett, nagyon fura helyzet de ezt látom logikusnak erre valahogy. DE úgy érzem végleg elengedtem és most már tiszta fejjel látok. 6 éve gyötört a rossz döntés hogy akkoriban nem kezdtem el dolgozni mikor felajállottak de most belátva nem is baj, csak a 6 évet amit elpazaroltam azt sajnálom de már a hely nem vált ki belőlem haragot, szomorúságot stb...