Éreztetek már olyat, hogy az önbizalomhiányotok miatt nem az az ember vagytok, akik lenni szeretnétek?

Én iszonyat önbizalomhiányos vagyok, egyedül a barátaim, családom előtt tudok feloldódni, imádok beszélgetni, társaságban lenni, engem ez tölt fel, a pörgés, jövés-menés, élmények, beszélgetések. Ugyanakkor az önbizalomhiányomból fakadóan eddig mindig olyan munkáim voltak, ahol úgymond senkivel sem kellett beszélnem, kis csendes, adminisztráló szürke kisegér voltam mindenhol... azonban ez nagyon nem én vagyok, teljesen kiégtem, kiüresedtem ettől, hogy egész nap nem beszélek senkivel, nulla szocializáció stb. Ebédnél egy fokkal jobb a helyzet, mert beszélgetünk kicsit, de az is max 15-20 perc egy nap...

Most úgy voltam vele, hogy feszegetem a komfortzónámat és jelentkeztem egy olyan állásra, ahol elég sokat kell várhatóan beszélnem, de picit félek, hogy nem volt jó ötlet... mi van, ha mégsem nekem való ez. Viszont jelenlegi munkámban pedig azt érzem, nem az vagyok, akinek lennem kéne... én egy pörgős, beszédes valaki vagyok, ehelyett ülök egész nap csendben és pötyögök... nem tudom, jö döntést hozok-e azzal, ha váltok a "kényelmesből"... mit gondoltok?