Miért alakul úgy egyeseknél, hogy megutálják magukat? Senki nem születik önutálattal.

Amint cseperedik a személy, egyre jobban tudatosul benne mind önmaga, mind a világ eseményei körülötte. Óhatatlanul összehasonlítja magát másokkal, esetleg a szülő is rátesz 2 lapáttal, a kortársak is, és így máris elindulhat az önutálat.

Ha van egy alapbetegsége a személynek, akkor ez 2×-es lehet.

Én például utálom, hogy úgy nézek ki ahogy.

Egyszerűen azok közé a férfiak közé tartozom, akik nem vonzóak egy nő számára. És ha fejen állok sem sikerül párt találnom magamnak, ami erősen elkeserítő tud lenni.

Főleg, hogy azt látom, hogy keresik az emberek a társaságom, de maximum mint barát. Pedig értelmes, tanult, pénzkereső ember vagyok, meg minden, de mivel nem vagyok vonzó így ugrik a történet.

Ami elszomorít, főleg amikor azt látom, hogy a jóképű, vonzó haverjaim előtt térdre borulnak a nők, és örülnek, hogy egyáltalán szóba áll velük. Pedig emberileg hasonló mint én, ugyanaz a beszédstílus, humor stílus, hasonló életkörülmények. Csak ő jóképű.

És nem a nőket vagy a világot hibáztatom, csak rohadtul nem örülök neki, hogy nekem ezt dobta a gép és nehéz fokozaton kell játszanom az élet nevű játékot.

Engem pl. gyerekkorom óta folyamatosan másokhoz hasonlítgattak a szüleim, ez mostanra, egyetem elejére, szűnt meg, bár néha-néha visszatér még. Emiatt sokszor azt éreztem, hogy nem vagyok elég, még ha megfeszülök is, akkor is lesz egy jobb példa.

Már nem vagyok olyan mélyen ebben, főleg, mióta tudatosult bennem, hogy az ellenem felállított példa mégsem volt annyira fényes, mint mondták.