Baj, ha valaki túl őszinte?

Hát attól függ. Ha én kérdezek valamit, nyilván őszinte választ várok, de azt nem szeretem, ha valaki csak spontán önt rám mindent. Ha a kérdésemre reagál, esetleg a megfogalmazással lehet gond, nyilván ne mondja azt, hogy dagadt vagyok, hanem, hogy ő is úgy látja, hogy kicsit több van rajtam, de most hallott egy jó diétáról.

Volt őszinte ismerősöm, de élveztem volna ha azért nem mond ki mimdent szűrés nélkül. Néha volt 1-2 igen sértő, de őszinte megjegyzése amit nem tudom miért mondott.

Ez egy ennél sokkal bonyolultabb kérdés, szerintem.

Először is nem mindig, mindenkivel kell őszintének lenni! Ha a nagymamád eléd rakja az ünnepi ebédet, akkor nem érdemes belekötni, maximum nem eszed meg, ami nem ízlik, de megköszönöd. Ugyanez főnök-beosztott viszonylatában, jó, hogy kiállsz magadért, de ha ott akarsz még dolgozni, akkor ne vágd magad alatt a fát. Nyilván, ha magadat kell védeni, alaptalan vádak érnek, akkor védd meg magad, de ezt bárki megteszi, nem kell ehhez különösebb igazságérzet, vagy túlzott őszinteség.

Szóval legyél őszinte, csak ésszel, azzal sosem lesz baj!

Általában akire mindenki megsértődik, ő pedig azzal takarózik hogy "én csak őszinte vagyok" az egy bunkó ember.

Aki kedvesen és konstruktív módon őszinte, azt szeretni szokták az emberek, tudják hogy ő nem jópofizik miközben hátba szúrja őket. De aki nyersen, bunkón őszinte, arra kb mindenki kiakad. És az ilyen ember hogy-hogy nem, soha nem érti hogy mi a baj az őszinteségével.

Az őszinteség és a bunkóság közt hatalmas különbség van és ezt az őszinte emberek nem szeretik elfogadni. Lehet tapintatlanul, alpári módon is őszintének lenni és úgy is, hogy megtartjuk a méltóságunk és a szavaink olyan magvakat ültetnek el, amiknek csodás virágai nőnek. Nem mindegy, hogy valaki azért őszinte, mert egy megkeseredett ember, aki minden fájdalmát vissza akarja adni az egész világnak és beborítja keserűséggel mások életét, mert az tölti fel, ha rombol mások lelkében, vagy pedig azért őszinte, mert segítő szándékkal áll az emberekhez és fejlődést hagy maga után.

Én is őszinte ember voltam mindig és harcoltam az igazságtalanság ellen, viszont ahogy idősődtem, rájöttem, hogy ez sokszor csak az egonak fontos. Mára már a lelki békémet helyezem előtérbe és simán elengedem, ha valamiről látom, hogy halott ügy és úgy vagyok vele, hogy rendben, legyen, ahogy lennie kell és majd az élet rendezi mindenkinek a sorsát, nem nekem kell helyretennem a dolgokat vagy az embereket. Ma már úgy gondolom, hogy minden okkal történik és sokkal türelmesebb vagyok és először magamban próbálok válaszokat keresni, ha valami zavar vagy valamit igazságtalannak tartok. Próbálom megkeresni, hogy mi húzódik amögött, hogy valami ilyen-olyan hatással van rám, mert ha valamit nem tudok elengedni, azzal dolgom van és ott még gyógyítanom kell magam, mert a stressz felesleges. Az nem jó, ha az ember nem tud uralkodni magán és mindenáron odacsap.

Na és ne felejtsük el azért azt sem, hogy az őszinteséghez partner kell. Aki nem befogadó semmi másra, csak a saját véleményére, annak teljesen mindegy a tálalás, nem fog tetszeni, amit hall és máris kialakul egy mérgező helyzet.

Én nem szeretek hazudni, de azért vannak alkalmak, amikor nem taposhatunk meg valakit. Ha például kapok valakitől egy ajándékot és nem tetszik, nem vágom az arcába, hiszen gondolt rám, örömöt akart szerezni. Talán félreismert, ha mellément az ajándék, ami jelentheti azt, hogy nem figyel rám eléggé, de azt is, hogy nem azt mutatom kifelé, amilyen valójában vagyok.

Illetve meg lehet taposni bárkit, ez mindenkinek a saját döntése és egyben egy bizonyítvány is arról, hogy milyen ember. Szavaink nem mindig az adott emberről árulkodnak, hanem saját magunkról mutatnak meg valamit.

Ez a téma nem ilyen egyszerű, hogy egy eldöntendő kérdés alá írjunk egy igent vagy nemet és ennyi. Komoly dolgokban jó őszintének lenni, mert a kommunikációs híd kiépítése fontos a kapcsolatokban. Gondolj például egy párkapcsolatra. Bonyolultabb helyzetekben mérlegelni kell, például munkahelyen nem biztos, hogy kedvező harcos amazonként ugrani mindenkire. Számunkra lényegtelen dolgokban...például van egy barátod, akinek nem tetszik az frizurája. Miért kellene megbántani azért, mert a mi ízlésünknek nem felel meg, de lehet, hogy mellettünk másik 10 embernek meg igen? A mi életünket aztán éppen nem befolyásolja egy fodrász alkotása egy másik emberen. Akkor inkább mondd azt, hogy neked még hozzá kell szoknod az új hajhoz, mert a régivel él benned egy kép róla, de egyébként nem rossz. Ezzel nem húzod le az önbizalmát és ő is helyeselni fog, hogy jaj még neki is fura így, de idővel megszereti, stb. :)

Én nem feltétlen szeretem az őszinteséget, amikor spontán és a személyem felé irányul.

Most az adott kritika:

- vagy egyértelműen igaz, de nem tudok rajta változtatni (pl mert az autizmusomból ered, vagy már próbáltam ezerszer vagy MÉG nem tudok változtatni stb),

- vagy baromi szubjektív és adott esetben tudom, hogy valakit zavar bennem ez, valakit nem, valaki akár szereti is ezt benne

- vagy relatív szubjektív, de én kifejezetten szeretem azt magamban.

És akkor most mit kezdjek a kritikával? Általában legalább órákig pörgök rajta, néha napokig. Jó ez?

Már volt vagy ősz szinte, mikor engemet egy őszinte ősz inte. Legyek mindig őszinte, mert ő szinte mindig őszinte🤷‍♂️

Egyébként vannak helyzetek amikor nem túl előnyös, ha őszinte vagy, de alapjában véve nem árt az őszinteség.