Normális, hogy nem érzek olyan gyászt, mint a család többi tagja? (Többi lent)

Nagypapámat (69), a család legikonikusabb tagját vesztettem el egy hirtelen jött betegség miatt két hét alatt. A nagypapa jelző miatt most egy öregemberre gondolhattok, de évtizedekig sporolt nagyapum és a mai napig erős és durván kidolgozott izomzata volt neki (ez miatt 10 évet lazán letagadhatott), mindennap aktív volt és személyiségre meg öltözködésben is egy hihetetlenül fiatalos, mindig jókedvű és vicces ember volt. Meg nem csak a családban szerette mindenki, hanem a városunkban is rengetegen ismerték, mindig járkált ide-oda vagy jöttek hozzá a barátai/ismerősei, a temetésére is 100 fő a minimum, de ennél jóval többel számolunk. Nekem is nagyon szoros kapcsolatom volt vele, meg rá hasonlítottam a legjobban és fizikálisan is sokat örököltem tőle, konkrétan jobban hasonlítottam rá, mint apumra vagy anyumra.

Viszont én ezek ellenére egy könnycseppet sem ejtettem és hiába hianyzik nagyon, valószínüleg a temetésen se fogok majd. Ez miatt pedig szörnyen érzem magam, a temetéstől meg egyenest félek, mert mindenki tudja, hogy milyen volt a viszonyunk, szóval elég kellemetlen lesz pókerarccal végig állni és utána a napomat úgy folytatni, mint ha semmi se történt volna.

Ez normális gyászolás? Más is van aki így dolgozza fel egy családtag elvesztését? Vagy érdemes ilyen miatt pszichológushoz fordulnom, mert elnyomom akaratlanul?