Mennyire normális, hogy így érzek és ilyen "ostobaságokon" töröm a fejem?

18 éves srác vagyok. Nincsenek barátaim, inkább csak haverjaim. Velük olyan a viszonyom amilyen, de ő irántuk nem irányul ilyen érzés. Szóval van az a helyzet, hogy előre elterveztem, hogy a jövőben más ember leszek akinek lesznek igaz barátai, valamint ezen kívül lesz majd egy gyönyörű, szerető családom. Minden vágyam ez egyébként. VISZONT eléggé érzékeny, ragaszkodó típus vagyok fiúként és ez az a tulajdonságom amely miatt elég sűrűn megszeppenek ettől a gondolattól. Elkap a gondolat, hogy mi lesz ha ne adj isten az egyik barátomat/majd feleségemet, gyermekemet elüti egy autó vagy bármilyen egyéb tragédia történik és onnantól már csak a szívembe fognak élni. Borzasztóan rettegek ettől, mivel úgy érzem, hogy másokkal ellentétben nem bírnám egész életem alatt feldolgozni a tragédiát és képtelen lennék együtt élni a helyzettel. Nem tudnék utána már senkire se úgy nézni, mint ahogy ő rájuk néztem így nem lenne opció az, hogy lesz helyette másik. Természetesen ez mind a saját gyengeségemet szimbolizálja, mivel inkább teljesen bezárkóznék és introvertált életmódot folytatnék, csakhogy elrejtőzzek saját félelmeim elől. Szerencsére ettől függetlenül tudok normális, depresszió mentes életet élni, hisz nem egész nap ezen rágódom, inkább este jut eszembe. Nappal full motivált vagyok és határozott a céljaimban. Valamiért csak lefekvés után tör elő ez az érzés.

Volt ezelőtt már 2 barátom egyébként. Igaz barátok ők sem voltak, de hozzájuk közel állt a szívem, egyikük egy éve szakította meg velem a kapcsolatot, a másik pedig 3 éve. Mindegyikük azért, mert túlságosan ragaszkodó voltam és állandóan tudni akartam, hogy hogy vannak, illetve biztonságban hazaértek e pl suli után. Legalább is ők ezt állították, hogy idegesítő ez a túlzott "szeretet". Viszont mai napig ha rájuk gondolok akkor a szívembe mintha egy éles tőr hasítana.

Szerintetek mennyire normális az, hogy így gondolkodok?

Köszönöm szépen előre a válaszokat :)