Nem érdemlem meg a boldogságot ? Azért ér ez a sok rossz dolog engem és azért bánt, aláz meg engem ennyi ember, mert megérdemlem ?

Engem általánosban másfél évig b*zinak hívtak az osztálytársaim, teljesen alaptalanul mert akkor is és továbbra is heteró vagyok, de akkor nagyon bántott, haverkodni akartam, de pont az addigi legjobb haverom terjesztette el ezt rólam és neki ugye mindenki hitt, mert a szülei az iskolában voltak tanítottak.

Ezek után visszahúzódó gyerek lettem, nem voltak barátaim, minden időmet a tanulásnak szenteltem. Jött a gimnázium, egy évig tök jól ment minden, majdnem kitűnő lettem 7.-ben, összehaverkodtam osztálytársakkal, aztán 8. osztályban volt egy verekedés amit én levideóztam és elkezdték azt híresztelni hogy feltöltöttem a videót meg hogy többen is látták az interneten, holott se facebook-om, se YouTube-om nem volt akkor, megint teljesen alaptalanul és annyira nem érdekelt a verekedés hogy letörölni is elfelejtettem a videót. A lényeg az hogy beköpött az egyik osztálytársam hogy én videóztam le, addig nem is tudtam hogy már az iskola rendőrségi ügyet csinált belőle, átadtam a telefont, megnézték (gyakorlatilag 20 méterről videóztam nem látszódott semmi belőle, mivel én voltam legtávolabb az eseménytől). Mindegy, kaptam az igazgatói intőt, szüleimet is behívták hogy én mit képzelek magamról, rontom az iskola hírnevét meg egyebek, onnantól kezdve 3 éven keresztül nem vittem telefont az iskolába, másrészt minden tanár megutált, osztályba szintén elkezdtek kibeszélni, aztán 9.-ben már becenevet is kaptam, leromlottak a jegyeim, a számítógépbe menekültem. Amint hazaértem be a táska az asztal alá és estig fel sem álltam a gép elől, úgy voltam vele hogy k*pja be mindenki, lesz*rok mindent. Tanulás nélkül voltam stabil 4-es tanuló, az osztályba meg én voltam tipikusan az aki csak úgy ott van, nem beszél senkivel, néha beszól neki valaki nem foglalkozik vele, így ment 12.-ig. Közben elkezdtem edzeni még 10.-ben, 12.-re én tudtam megcsinálni a legtöbb fekvőt az osztályban, sőt kb. minden felmérésben én voltam az első, úgyhogy attól kezdve már nem szólt be senki, de továbbra is kirekesztettnek éreztem magam.

Mindegy a lényeg az hogy 12.-ben elkezdtem tanulni hogy bekerüljek egyetemre, bejutottam, némelyik osztálytársammal néha beszélek, de tartós barátságot nem tudtam kialakítani. Egyetemen pedig lehetetlen volt, mindenki klikkesedik, szóval ott is én lettem a magányos farkas, de évfolyam elsőként, úgyhogy legalább minden időm a tanulásra tudtam koncentrálni. A járvány miatt viszont kénytelen voltam most passzív félévet felvenni, de ez már mellékes.

A lényeg az hogy nem szabad komolyan venni a bántásokat, szívatásokat, attól hogy gúnyolnak, csúfolnak Te nem leszel kevesebb emberileg másnál.

Engem mindig is az motivált hogy "na majd én megmutatom ezeknek a gyökereknek" én igazából abból merítettem erőt hogy folyamatosan szívatott mindenki, rosszkor voltam rossz helyen, de sosem én akartam így.

Én abban hiszek hogy tényleg megvan írva a sorsunk, van amit el kell viselni hogy egy sokkal jobb történjen velünk később. Többször gondolkodtam az öngyilkosságon, de hülyeségnek tartottam, mindig úgy voltam vele hogy mi van ha ezzel lemondok egy későbbi jóról, meg hát mégis csak voltam akkor is annyira empatikus hogy nem tehettem ezt a családommal, miért tenném a nyakukba a saját érzéseim súlyát?

Ez nem megoldás, én most úgy vagyok ezzel hogy minden időmet csak és kizárólag önfejlesztésre fordítok, előretervezek, elképzeltem magam hogy ki leszek 8 év múlva és elhatároztam hogy megvalósítom ha törik, ha szakad, olyan céltudatos és fegyelmezett lettem hogy semmi nem tud kizökkenteni és ezt csak is annak köszönhetem hogy nehéz gyerekkorom volt (és nem csak a gúnyolódások miatt, engem többször megvertek általánosban sulin kívül, volt hogy a cuccaimat feldobálták a fára, volt amikor a tetőre és mindig a karbantartó szedte le, aki szintén leszidott mert neki csináltam plusz munkát, volt balesetem is amiben megégett a kezem (harmadfokú sérülés) a gimis dolgokat meg nem akarom kiegészíteni).

Bruce Lee-t idézve:

"Az optimizmus az a hit, ami elvezet a sikerhez."

Én ehhez tartom magam, persze alapból vallásos is vagyok és igen, abban is hiszek hogy "a Nagykönyvben minden meg van írva", de mondhatnám az ember tervez, Isten végez szöveget is. Minden úgy történik ahogy lennie kell, másrészt ha meg minden tökéletes lenne, akkor nem lennénk túl nyámnyila emberek?