Miért lehet az, hogy ha arra gondolok, hogy csak átlagos életem lesz, akkor öngyilkossági gondolataim támadnak?

30 felé közelítek, de ott tartok, mint egy kamasz. Pontosabban ott sem. Gimnázium végéig hasítottam, nagyon értelmes és érdeklődő gyerek voltam (sőt, igazából egyetemen is jól teljesítettem), és még most is tudom magamról, hogy bármit meg tudnék tanulni, de valamiért képtelen voltam elkötelezni magam bármi mellett, ezért most az önéletrajzom szinte üres. Egy diplomát szereztem, de arra se vagyok büszke. Érzem, hogy semmit nem tudtam kihozni abból, ami bennem van. Mással ellentétben én nem keresgéltem aktívan, nem vállaltam egyre nagyobb feladatokat, nem voltam proaktív a saját életemben. Nem mertem. Tulajdonképpen nem vállaltam fel a saját személyiségem. Úgy kell elképzelni, hogy például éreztem, hogy el kéne mennem kórusba, mert hallottam olyan visszajelzést, hogy jó hangom van, de féltem elmenni egy idegen társaságba, mert olyan erős volt az önértékelési zavarom. Ugyanez volt, bármilyen új helyre mentem. Attól is rettegtem, hogy nem fog kifizetődni az, amit elkezdek tanulni, és inkább el se kezdtem.

Ha ezekre gondolok, akkor teljesen elhagy az életerőm, és az öngyilkosságra gondolok. Olyan, mintha elárultam volna a saját életemet. Nem bírok szabadulni attól, hogy most már nagy valószínűséggel csak középszerű lehetek bármilyen területen, mert egyszerűen már nem lesz annyi ráfordítható időm a tanulásra, ami ahhoz kéne, hogy nevet szerezzek magamnak és büszke lehessek magamra. Sőt, odáig is el szoktam menni gondolatban, hogy így az egész életem értéktelen. Más is szenved ettől?