Ha kaphatnátok örök életet, elfogadnátok?

Nem, már így is túl sokat éltem.

Öregednénk? Kell a fenének úgy.

Nem. A legtöbb információt így is elveszitjük, évtizedekig csak nagyon kevés dologra emlekszünk. Az érzelmi hatások is egyre halmozódnak, ezért nehezebben viseljük az újakat. Emiatt egy idő után alig lennénk önmagunk, és minden világgal való kapcsolatunk tul megterhelő lenne érzelmileg. Elveszítenénk mindenkit aki valaha fontos volt az életünkben, egyre nehezebben nyitnánk új emberek felé akikkel nincs közös generációs élményünk sem. Szerintem nem csak a test fárad el az élet végén, hanem a lelkünk is egyre súlyosabb, egyre nehezebben fér meg egy emberi testben. Olyan mint a születés. Ideje van. Félelmetes meg minden, de meg kell történnie.

Attól függ, milyen az az örök élet. Magával a létezéssel semmi bajom, de ezen a világon semmiképpen nem kellene: az emberi test nagyon szűk határok közé van szorítva, az emberi elme (az absztrakt gondolkodásunk, megértésünk mélysége) szintúgy - ez utóbbi szerintem a legszörnyűbb. Már most (még relatíve fiatalon) is borzasztóan zavar, hogy nap mint nap beleütközöm a korlátaimba. Továbbá a legelszántabb, legszorgalmasabb, legkitartóbb ember is csak részben tudja a sorsát alakítani, sokmindennek ki vagyunk szolgáltatva, és ami velünk történik, az nem mindig méltányos. Szerintem a világ legigazságosabb dolga a halál. Az ember meztelen vala.ggal érkezik erre a világra, és úgy is távozik belőle, akár diktátor volt az illető, akár jobbágy, akár professzor. Én nem akarnám örök időkre elviselni azokat a dolgokat, amiket nem én választottam és a hátam közepére nem kívántam.

Nem, látni ahogy a gyerekeim előbb halnak meg azt nem...