Annyira szánalmasnak érzem magam a barátaimhoz képest, miként fogadhatnám el magam?

22 éves vagyok, és nagyon nem itt szeretnék tartani. Mesterképzésre járok, azontúl semmit nem értem el.

Az egyik barátnőm most nyert meg egy 1 milliós ösztöndíjat, és panaszkodik,,hogy nem tudja, mire költse. Alapból nem gondolt ilyesmire, a szakdolgozat kutatásában meglátta a lehetőséget a konzulense, és benevezett.

Egy másik barátnőm ugyancsak megnyerte ezt az ösztöndíjat, de szándékosan szerette volna, ezért direkt versenyképes kutatást csinált.

Nekem semmi ilyen nem jutott eszembe, novemberben elmegyek TDK-ra, remélem bejutok az OTDK-ra.

Egy másik barátnőm jegyben jár már, jelentkeztünk ugyanarra az állásra, őt felvették, engem nem. Nagyon gáz voltam az interjún, látszott rajtam,hogy ott se akarok lenni. Mind a bemutatkozásnál, mind az elköszönésnél elfelejtettem odamenni és kezet fogni. Ők nyújtottak nekem, de már önmagában a kezdeményezésnek indulnia kellett volna a részemről is. Meg látszott a főnök kérdéseiből, hogy totál hülyének nézett. Sosem éreztem még magam olyan gázul.

Aztán vannak a többi barátaim/barátnőim, akiknek van párjuk. Nekem sosem volt senkim, fogalmam sincs, hogyan lehetne párt találni, interneten biztosan nem akarok, de amúgy nincs olyan közösség, ahova járhatnék, nincs is olyan hobbim, ami csoportos jellegű. Olyan helyekre, pozíciókra biztosan nem pályázom, ahol vezéregyéniségnek kell lenni,mert abszolút nem értek hozzá.

Szóval annyi az egész, hogy teljesen láthatatlan vagyok mindig.

Annyira alacsony az önértékelésem, hogy a barátaim összes kritikáján megsértődöm mostanában.

Azt mondják általában, hogy próbálkoznom kellene, mert így tényleg nem fogok elérni semmit. Ők is próbálkoztak, pofára is estek párszor, de ez kell is, mert egyszer úgy is összejön aminek össze kell. Meg, hogy túl gyerekes vagyok, ez sem egy állásinterjún, sem egy párkapcsolatban nem előnyös. A majd lesz valami, meg biztos találsz egyszer valakit magadnak pedig annyira fájdalmasan közhelyes. :/

A legnagyobb baj az, hogy borzalmasan szorongok már jó ideje. 1 hónapja annyira fáj a hasam minden este, hogy szó szerint 1 órát töltök a WC-ben arra várva, hogy hátha elmúlik, és arra sem bírom rávenni magam, hogy elmenjek az orvoshoz. Ha így folytatom, még a végén kapok egy zacsit a hasamra, mert kiveszik a részeimet. Akkor aztán megnézhetem magam.

Nem is tudom minek akarok nekiállni bárminek is, amikor fullra egy roncs vagyok. Szinte már semminek se tudok örülni, nem is figyelek arra kb., amit a barátaim beszélnek, alig várom, hogy hazamehessek végre.

Szörnyű vagyok és irigy. :( Pedig csakis az én hibám, hogy egy helyben toporgok amióta az egyetemre kerültem.