Szerintem az életnek nincs semmi értelme. Szerintetek én nem tudom benne meglátni a szépet és nem tudom hogyan kell boldognak lenni és a legjobb lenne orvoshoz fordulnom? Én vagyok túl negatív vagy más is eljátszott már hasonló gondolatokkal?

24 éves fiatal felnőtt egészséges "életerős" lány vagyok, nem élek rossz körülmények között, vannak barátaim, egyetemre járok és ha van időm becsúszik a meló is (szerintem depressziós sem vagyok, bár ki tudja...), mégis úgy érzem, hogy maga az élet egy teljesen értelmetlen és felesleges dolog, és jobb lenne ha nem is lenne. Nem akarok öngyilkos lenni vagy ilyesmi, csak úgy érzem, hogy egész életünkben felesleges és értelmetlen köröket futunk le.

Szerintetek miért jó az akárkinek is hogy kényszerből végig gürcöli az egész életét mindenféle iskolákban és alulfizetett munkahelyeken azért hogy utána egyik napról a másikra hirtelen alulról szagolja az ibolyát?

Megpróbálom elmagyarázni hogy gondolom, de nem biztos, hogy ez ilyen formában sikerülni fog. Elnézést kérek, ha valakinek ez egy nagyon sarkított dolog lesz, de sajnos a következők az eddigi tapasztalataimon illetve a közvetlen környezetemben lévő nálam idősebb emberek megfigyelésén és kifaggatásán alapulnak

Szóval az én értelmezésemben az egész eddigi életem nem szólt semmi másról csak arról hogy kínkeservesen teljesítettem azt, amit kötelezően előírtak miközben semmi örömet és boldogságot nem leltem benne. Még nagyon régen bedugtak egy óvodába, rühelltem, utáltam de muszáj volt. Majd ezt követte egy általános iskola amit szintén utáltam, nem akartam csinálni, annyi minden más és örömtelibb dolgot tudtam volna kitalálni helyette, de nyilván az is kötelező volt, utána 4-5 sanyarú év következett a gimiben, ahol túlterheltek és lefárasztottak teljes mértékben fölösleges és használhatatlan információkkal tömték tele a fejemet, de nem tudsz belőle kiszállni, mert ugye ez is kötelező. Persze eljárogattam ide oda szórakozni de csekély vígaszt jelentett. Most azért húzom az igát az egyetemen, mert muszáj valamit tanulnom ahhoz, hogy lehessen egy állásom valószínűleg alacsony fizuval, amit valószínűleg utálni fogok mert akárki akármit mondhat nekem, nem hiszem el hogy létezik olyan, hogy egy embert a földöntúli isteni boldogság önti el a munkatársai/munkahelye/főnökei láttán, de még ha kezdetben élvezném is biztosan hamar bele fogok fásulni a mókuskerékbe aztán kereshetek új munkát, amivel aztán ugyanez lesz a helyzet és így tovább és így tovább... szerintem ezt nem is kell tovább magyaráznom.

Aztán meg ott van még a többi társadalmi elvárás, férj, gyerekek, család... de ennek is mi értelme?! Nincs olyan, hogy élethosszig tartó szerelem és szenvedély maximum olyan van, hogy megszokás. Egy idő után a legboldogabb kapcsolatokban is eljön az a pont amikor már egymás szagát sem bírjátok elviselni és legszívesebben már elválnátok, de akkor már nem fogtok mert időközben csúnyák lettetek és öregek és úgy sem találnátok már magatoknak új párt és amúgy is már annyira megszoktad a másik horkolását. Aztán meg ott vannak a gyerekek,akik az én esetemben szintén csak annak lennének köszönhetőek, hogy van az a bizonyos társadalmi kényszer, miszerint egy nőnek bizony az a dolga hogy növelje a természetes szaporulat statisztikáját. A helyzet az, hogy én egyszerűen viszolygok tőlük, nem tudok velük bánni, nem tudom hogy kell őket kezelni, túl sokkal találkoztam már így is az eddigi rövidke életem során és egyenesen a frászt hozza rám a gondolat, hogy nekem a saját testemben kéne kitermelnem egy másik embert, aki nem elég hogy addig rajtam élősködik ameddig bennem van, de még miután kijött akkor is a véremet és a pénztárcámat szívja (ne ítéljetek el, néha előfordul hogy egy női egyed nem ugrik ki a bőréből izgalmában ha gyereket lát) A környezetemben lévő házasságok nagy részében ez a helyzet, több mint a felük csúnya válásokkal végződött a többiben meg úgy elhidegültek egymástól a felek, hogy csak akkor állnak szóba ha ég a ház, konkrétan a szüleim is így jártak - ezvan- , így hát se a házas élet rejtelmeiben se az "élet csodájában" nem látok túl sok kifizetődő dolgot.

Aztán ha tovább megyünk, hirtelen hopp már csak azt veszed észre, hogy megöregedtél már a boltba se tudsz egyedül lemenni, de amúgy is tök fölösleges, mert a kevéske kis nyugdíjadból amúgy sem futja prémium csirkefarhátra, visszamentél a csecsemőkori szintedre, más etet és cseréli a pelusodat. Aztán meghalsz... csak így slussz passz meghalsz és vége az egésznek...

Alig volt örömöd az életben, néha elutaztál valahova nyaralni, de nem túl sok időre mert keveset kerestél meg amúgy sem volt elég szabadságod és a gyerekek is sokba kerültek. Meg bizonyos időközönként összefutottál a haverokkal, kicsit bratyiztatok meg iszogattatok meg buliztatok, de azt is csak addig amíg nem voltak gyerekek, na meg ott volt mindig a meló is. Meg persze voltak random kirándulások meg mozizások, minden mi szem szájnak ingere, de igazából olyan kevés felhőtlen szórakozásban volt részed életed során a rengeteg bőnyálas szo*ás mellett, hogy öreg korodra már szinte nem is emlékszel rájuk tisztán. Aztán a halálos ágyadon meg az jut eszedbe, hogy mégis mi értelme volt ennek az egész nyomorult sz*rnak, miért pazaroltam az életemet a társadalom által rám kényszerített kötelességek teljesítésével, ha cserébe alig jutott valami a jóból?!

Persze én is tudom hogy ez az élet rendje meg egyéb blabla maszlag, de mégis HOGY LEHET ÍGY BOLDOGAN ÉLNI??!!!

Nekem nem az jelenti az élet értelmét, hogy az év 365 napjából 300-at olyan dolgokkal töltök amiket a hátam közepére kívánok ráadásul legalább 60 éven keresztül.

Tehát a kérdés a következő: velem van a baj hogy nem látom a dolog lényegét? Vagy azért annyira ne érezzem rosszul magamat, mert más is így van ezzel?