Mindenkinek ilyen nehéz a felnőtté válás?

Hasonló vagyok, szerencsére autó+pár nélkül, de így sem töki minden. Úgyszintén "többször félek, tartok dolgoktól".

Sajna alkalmazkodni kell, mellette tanulni, mert ez a világ sajna már csak ilyen: nem élhetünk egy lakatlan szigeten.

Mindenki a maga szerencséjének a kovácsa.

Alkalmazottként dolgozol, tehát a béred nem te határozod meg, termelj bármennyit a munkaadódnak.

Emelést nem kapsz, s ahogy említetted, egyre többet is dolgoztatnak, mégis a Te döntésed, hogy ott maradsz.

Te magasabb honoráriumot adnál magadnak a főnököd helyében, ha a jelenlegi összegért is elvégzed a munkát?... Nem hiszem!

Válts munkahelyet, vagy ha úgy érzed, több van benned, dolgozz magadnak, esetleg ülj le a munkaadóddal.

A következő pontod az albérlet... Hacsak nem a munkád olyan, hogy bármikor költözhetsz, akkor bizony minden egyes forint, amit erre költöttél életedben, kukába dobott pénz, mert a lakáshoz semmi közöd.

Még ha hitelt is vennél fel, az sem lenne több, mint az albérleti díjad, ha pedig mégis úgy alakulna, hogy költözöl, kiadva gyakorlatilag "kitermelné magát" az ingatlan.

Húszas éveim elején nem akartam autót, miközben már minden haverom azzal járt csajozni (hogyne akartam volna...), s nem mentem albérletbe, inkább laktam otthon 3 évvel tovább (semmi gondom nem volt vele), s amit tudtam, azt a vállalkozásomra költöttem, s önfejlesztésre, neked sem késő!

Több mint 40 éve, 16 éves koromban halt meg faterom. Anyám nem sokra rá lelépett egy orvos barátjával. Egyedül maradtam egy állami bérlakásban. (Akkoriban ez volt a trend.) Enni inni, ruházkodni, lakbért, rezsit fizetni, minden az én nyakamba szakadt. S mivel ha valamit elkezdek, azt végigcsinálom, ha kisbalták potyognak is az égből, természetesen a középiskolát sem hagytam abba. Éjjelente vagon raktam (feketén, és fél pénzért), nappal meg suliba jártam.

Utána sokkal könnyebb volt minden. Bármihez kezdtem az életben, mindig megtaláltam a szépet benne, és rájöttem, hogy szeretem csinálni. Persze. Az ötven kilós cementeszsákok pakolásához képest minden álommunka volt.

Sajnos érettségi után nem sokkal hazajött anyám, én meg leléptem otthonról, és kezdődött minden elölről. Még selyemfiú is voltam pár hónapig, amíg az idegen városban, ahol az egyetem működött, nem találtam munkát egy sírkövesnél.

A házasságom első évében olyan albérletben laktunk, amiben reggelre befagyott a pohár víz, ha este 10-kor a derékig érő hóban nem tudtam magam hátraverekedni az olajoshordókig. Két mélytányérunk volt, meg két kanalunk. (Ezeket is a kórházi konyháról "kölcsönöztük".)

Mindent összevetve azonban azt kell mondanom, hogy szép életem volt. Fiatalon nehéz elfogadni, de a boldogságot valójában a fejlődés, a kitűzött célok elérése jelenti. Minél nehezebb az út, annál nagyobb a boldogság, amikor eléred a célt. Nekünk minden boldogságot okozott. Még egy nyavalyás kávédaráló megvásárlása is...

De meglett mindenünk, és a gyerekeink is mindent megkaptak.

Szóval nehéz felnőtté válni, de hidd el, így szép.