Miért fáj a lelkem és mi ez az érzés? //Vigyázat, hosszú sztori// 16/L

Azt, hogy szeretethiányos vagyok azt tudom, de ez már kiskoromtól kezdve így van. A szeretethiány mennyire káros? Amúgy mivel nekem egyszerűbb így a kérdést leszámítva mindig azt mondom magamnak, hogy nem igaz stb, mert így kényelmesebb. Barátok, családtagok és egyéb emberek kizárva mert csak apám van, barátokból pedig kevés és erősen eltávolodtunk egymástól, valaki pedig vonattal 2 órára lakik, szóval ezeket ne írja senki.

A kérdés mondhatni régebben kezdődött, mikor még óvodás voltam. Néha csak úgy spontán rám tört egy máig megmagyarázhatatlan érzés. Az érzés olyan, hogy a mellkasomnál erős, szorongó és fájdalmas. Sokszor ilyenkor sírás érzésem van de mivel nem igazán tudok sírni (mert sokszor tartottam vissza amikor kellett, hogy már amikor kell sem igazán megy, csak görcsösen) így csak érzem de tenni nem teszem, viszont a hangulatomtól kezdve a mindenig kihat. Olyan mintha egy sziklát dobtak volna a lelkemre, akármilyen hülyén hangzik. Akkor még a szokásosnál is magányosabbnak érzem magam, mégsem akarom, hogy idegenek vagy apám akkor mellettem legyenek.

Mégis... most ez az egésszel ellentmondásos lesz, de amikor előjön ez az érzés, annak ellenére, hogy olyan ahogy leírtam, mégis (valamennyire) szeretem. Miért? Mert akkor érzem a lelkemet a felszabadultnak (nem teljesen de az átlagnál sokkal), mintha minden gondom, idegességem és régi-új bánatom elkezdene szivárogni, mint lufiból a levegő amikor kicsit megnyitják, hogy leeresszék, aztán pár perc múlva elzárják.

Kiskoromtól kezdve nem tudtam beilleszkedni, óvodában legtöbbször az óvónénikkel és egy konyhás nénivel beszélgettem a legtöbbet mert amit a többiek csináltak az nekem túl gyerekes és unalmas volt. Akkoriban a gondok ellenére mosolygós és életerős gyerkőc voltam akinek a mosolya olyan volt egy tiszta angyalé. Összehasonlítva egy régi fényképemet egy mostanival, olyan vagyok rajta mint egy hulladék, mosolygástól kezdve a szemem csillogásáig. Apám mindent megad nekem, mármint mindig van étel, ruhám, olvasnivalóm, nem nélkülözök. Amikor dühöngésről van szó, olyan... magamban dühöngök és rombolok vagyok, nem pofozkodok, nem sértegetek senkit meg ilyesmi, még ordibálni sem szoktam, mindig mint akinek van tartása, állom a sarat fapofával, még akkor is amikor tényleg szívem szerint leütném az illetőt. A dühöt és az érzést mondhatni 10-en éve raktározom magamban. Anyám nincsen mert nem kellettem neki már megint, ezt sem mondtam soha szemébe, de még interneten sem, pedig sokszor akarnám, csakhogy ezzel jobb nem lenne, max nekem lenne bűntudatom amiért esetleg megbántottam, annak ellenére, hogy nem szeretem, de ezzel mindenkivel így vagyok. Ha utálok ha nem valakit, ha megsértem vagy véletlen fájdalmat okozok neki, akkor nekem lesz hatalmas bűntudatom.

Tudom, hogy nem vagyok normális de ez van. Pszichomókushoz akkor sem mennék ha fizetnének érte, nem bízok egyikben sem, hogy ezt így elmondjam. Ezt is csak azért írtam le mert névtelen és arctalan, nem személyes.

A válaszokat előre is köszönöm szépen!