Mi értelme van a létezésemnek így, rossz világba születtem? 16/lány (hosszú sztori)

Alapjáraton nagyon is jó életem... LENNE, ha nem lennék egy döntésképtelen szerencsétlen idióta akinek nem áll jól az élet!

Apámmal ketten élünk több mint 10 éve, ő nevelt és nevel máig is. Rengeteg veszekedésünk volt és kevesebb de manapság is. Anyám elhagyott, a többi családtagom no comment. Nem fejtem ki a dolgot, de apám néhai nevelőapja miatt az életem hosszú ideig undorító volt (kis kaki itt, kis pisi ott, nem mosott sosem kezet és fogat, wc után hűtő, párszor a fürdőkádba vizelt és stb). Általános iskolában 8.-ra sokat javultam. Kevésbé lettem visszahúzódó, figyeltem a kinézetemre (normálisan 1-2 naponta hajmosás + nem az első kezem ügyébe akadt ruhát vettem fel) és bátrabb is lettem, felszabadultabb, mindezt életem első barátainak köszönhetően, leginkább egynek aki 6.-ban jött.

De aztán véget ért az általános iskola, elkezdődött a nyári szünet. Én aki mindig negatívan nézem és várom a dolgokat, pozitívan és bizakodva vártam a középiskolát amiről alsós korom óta már mindent gondoltam (nem a sorozatokra, filmekre értve). Lerövidítve a dolgot, az első középiskolám pocsék volt. Nem tetszett a szakma, és az osztálytársaim is szörnyűek voltak. Zombiként mentem haza minden egyes nap. Közben mivel alig találkoztunk a barátnőmmel, nem volt semmi közös, így kezdett nagyon lassan megváltozni a barátságunk.

Nyáron a pályaválasztási tanácsadó akihez elvitt apám, nagy nehezen megállapodtunk a női szabónál, ezt is számat húzva, csak szabaduljak az első iskolámból. Nemrég ugye elkezdődött az iskola. Mit ad az Isten? Gyűlölöm. A szakma az előzőhöz képest jobb, viszont nincs senki akivel közös hangot találnék. Szoktam néha-néha beszélgetni, de azok a szóváltások nudlik, és akkor sem arról amiről én is szeretnék. Amikor meg is szólalok és mondok valamit, akkor is hamar feledésbe merül olyannyira, hogy levegő válok az xy számú emberek között, pedig velem igenis lehet beszélgetni. Annak ellenére, hogy ott visszahúzódó kisegér vagyok biztonság módban, amikor már egyre ritkábban szabadon szólhatok és érezhetem magam, mondják, hogy vegyek levegőt is. Az embereket mindig is kerültem, sosem szerettem sok idegen ember között lenni, főleg hosszú ideig, kivéve egy bizonyos rendezvényt.

Szeretek írni, olvasni, rajzolni, zenét hallgatni és stb, szóval elég kreatívan töltöm el az időmet.

Segítségem tanulásban nincsen. Apám reggel dolgozni megy és este fél hét, hét órakor ér haza, addig mindig egyedül a macskámmal, amivel igazából nincs is bajom, mert szeretek a lakásban egyedül lenni, mégis vágyok arra, hogy egy valaki legyen, akihez annak ellenére, hogy utálom a testi érintkezést, hozzá bújhatnék és kisírhatnám magamat mert megért, mert apám jó fej, de bennem lévő dolgokat nem érti meg, ahogy sokszor én sem.

Jelen pillanatban pedig... A szerencsétlenségemet úgy értettem leginkább, hogy a szó legszorosabb értelmében mindennap vagy elesek vagy elbotlok, ezt persze 50 ember előtt biztos. Előző héten: Három lépcsőfokról sikerült esnek mikor megcsúsztam, ezt 100 ember előtt, aznap pedig sikerült 5 perccel később megcsúsznom, szintén aznap majdnem elütött a villamos, szintén aznap 1 perccel a villamos után majdnem kiestem az úttestre. Szombaton egy nagy plüssel a kezemben sikerült megbotlanom és ba zd megelnem egyet idegességemben. Tegnap 2 lassú liba miatt a metró becsukta a táskám negyed részét és alig akarta az ajtó elereszteni. Ma fogalmam nincs miben de a mozgólépcső felé megbotlottam. Alig estem el párszor életemben, mostanság pedig naponta szokott előfordulni, ami nem igazán tesz jót az erős szégyen érzetemnek.

Alapból pocsék napom volt, utána a botlásom. Nem szeretek oda bejárni, de apám a lelkemre kötötte, hogy ezt már el kell végeznem. Nehezen tudok sírni, de ma a villamoson és hazafelé menet is néhány könnycseppem kijutottak, a maradék úgy maradt bent, hogy olyan arcot vágtam mint szenvedő Sz. Mária. Mindegy hova megyek, nem tudok beilleszkedni, nem vagyok olyan lány mint a legtöbb műkörmös bulizós szexelős lányok. Több mint százszor gondolkodtam milyen szakma illene hozzám, pályaválasztási is, de egy sem tetszett igazából, mintha nem létezne olyan amit én is szívesen végeznék. Na jó, igazából szívem szerint író lennék, gondolom soraim hosszúságaiból is látszik. Írok én, de annyira nem tudok jól fogalmazni, hogy abból könyv legyen, pedig ötletekből akad bőven.

Évek óta ezzel küszködök, ma estem kétségbe, persze ezt apám elől titkolom. Mit tegyek? Tudom, hogy nyafka vagyok valami - akár sok valami - biztos az én hibám, de akkor sem bírom!!!