Mi lehet velem? Egyáltalán velem van a "gond", vagy velük? Leírom a történetet. Hosszú sztori.

12 éves vagyok és lány. Azt tudni kell rólam hogy írtó csendes vagyok, csak akkor beszélek amikor kell. Az osztályomat ki nem állhatom. Vagyis a nagy részét. Alsó tagozatban rossz társasággal barátkoztam, így amikor új osztályba kerültem (a felső tagozatba) senkim sem volt. Elrontottam az elején lehet mindent. Mint egy célt, kitűztem hogy depressziós leszek és nagyjából sikerült is, de inkább csak önbizalom hiányom volt. Volt olyan, hogy napokig nem szóltam senkihez, csak ránéztem és a szememmel gyilkoltam. Nagyon mérges voltam azokra a barátnőimre akik cserben hagytak. Minden este sírtam. Borzalmas volt. A stílusom hanyagolt volt. Lenge, lila nadrág, régi cuccok, mert úgy éreztem hogy a sok telefonozás átírányítja az agyam. Csak hogy hülyének néztek egész 5. évben. Lehet az is vagyok/voltam.

Aztán hatodikban kezdtem jobban lenni. Mosolyogtam, de csak amikor valaki megnevettetet. Kialakultak barátságok, és lett egy 8.-os hódolóm. Természetesen megosztottam az új "barátaimmal" de nem kellett volna. Iszonyatosan kipletykáltak,elhordtak mindennek. Csak a fiú barátaimban tudtam bízni. Lett 2 fiú barátom, akik akkor a "lelki társaim" voltak. Jó volt meg minden, mert sokat nevettünk, de észrevettem hogy ők úgy csinálnak mintha ott se lennék és egy idő után kezdtem úgy érezni hogy nem rajtuk/velük együtt nevetek, hanem magamban. A padtársam maradt nekem, aki lány, viszont iszonyatosan buta. Nagyon kedves de néha annyira az agyamra megy. Na aztán 6. év végen úgy örültem hogy nem kellett iskolába menni közéjük, de a nyáron senki se hívott, senki se keresett hogy menjek találkozzak velük. Ez nagyon rosszul esett.

Most 7. osztályos vagyok és a padtársam ugyanaz. Itt egy példa arra hogy miért sík hülye: pakoltam ki a táskámból a következő órára, töri atlasz, töri könyv már kint volt, alaposan megnézi a könyveket majd rám néz és megkérdi: milyen óránk lesz?! Meg folyton tőlem kér fésűt, de már nem adok neki. Vonalzót, hibajavítot, mindent tőlem kér. Meg diktálja a tanár a szöveget, többször elmondja hangosan, lassan, érthetően, de a padtársam úgy tesz mintha meg se hallaná és miközben és írom odahajol felém és megkérdi "most akkor mit kell írni???" de a tanár még a táblára is felírta. És csodálkozik hogy ha lehet más mellé ülök, aztán jön oda hogy mi a bajom. Meg ő úgy csinál mintha én lennék a "bff"-e, ölelget, meg minden, közben meg kibeszél ha én éppen nem kezdek el vele csevegni.

Elkövettem tavaly egy óriási hibát az egyik volt fiú barátommal, és lebuktam, mert őt nem kevertem bele. De még egy köszit se mondott. Maradt egy egész normális fiú de ő csak viccelni tud. Mindig néz, de mindenben a vicceset látja. Nagyon jófej, de már elegem van az éretlen osztálytársaimból. Én vagyok az osztály szürke egere.

Ma megkérdeztem egy lányt az osztályból hogy szerinte csendes vagyok-e. Azt mondta hogy igen, nagyon. Ma hazafele sírtam. Az osztályból senki nem érti meg a helyzetem, nincs igaz barátom. Csak felszínesek mind. Nem tudok úgy bemenni és beülni az iskolapadba hogy mosolygok. Nekem az alap arcomon nem tudok mosolyogni! Aztán jönnek oda a rendesebb osztálytársaim hogy mi a baj, ki bántott. Miközben senki, csak ilyen vagyok.

Túlságosan komoly. Rendszerető vagyok, maximalista, mindenem a rendezettség. A többiek ezeknek az ellentéte.

Tanítás végén mindenki keresi a barátait, a "csapatját" és velük megy haza. Én meg egyedül gyalogolok, senki nem kérdi meg tőlem hogy megyek-e vele. Folyton én kezdeményezek. Utálom ezt a helyzetet. Az osztályfőnökömet imádtam, addig amíg le nem buktunk. Vagyis én még mindig imádnám őt, és ő is szeretett engem, de írtózatosan csalódott bennem. Már nem tekint rám úgy mint tavaly. Pedig tavaly mindig úgy éreztem hogy különleges vagyok. Néha apróbb jelzéseket is adott erre. De lehet csak beképzelem. Mindegy. Ráadásul még a melleim is nagyon kicsik és a családban minden nőé, tehát a genetikám is szar. Az orrom nagy. Nagyjából ennyi. Mostanában egyedül járok mindenhova, a sík hülyéket kizártam az életemből. Viszont ez így annyira rossz. Miért én vagyok az osztályból a más milyen?? Szeretném hogy ha végzek az általánossal az osztálytársaim, legalább a normálisak emlékezzenek rám, és az emlékezetükben legyek jófej, kedves, egyéniség. De nemhiszem hogy ez meg fog valósulni. 8. végén mindenki elfelejt majd.

Emlékezetes, egyéniség szeretnék lenni.

Bocsánat a helyesírási hibákért. Igazából erre a kérdésre nincs is mit válaszolni. Inkább csak ki akartam ezt írni magamból.

Előre is köszi a válaszokat.

Én szerintem nem vagyok az a tipikus magányos szürke egér, de valahogy mégis úgy érzem. Lehet valamiért különleges vagyok. Vagyis ezt beszélem be magamnak. De akkor most sajnáltatom magam vagy éppen egoista vagyok?

Aki akar az nyugodtan írhat privátba, szívesen beszélgetek. Írhatok konkrét sztorikat is, ha kíváncsiak vagytok rá.