Aki azt állítja, hogy tanulni jobb volt, mint dolgozni, az tényleg így gondolja, vagy csak elfelejtette, milyen volt diáknak lenni?

10: Ja, de hétvégére ott van a házimunka minden része.

Plusz mindent neked kell intézni, mindenféle ügyeket, amivel gyerekként nem kellett foglalkozni.

Egy felnőtt élete nem abból áll, hogy dolgozik 8 órát egy héten 5 napot és utána egész nap és egész hétvégén lógatja a lábát és az égvilágon semmi dolga nincs :D

Sokkal több szabadidőm volt diákként, hiába volt házik és hiába kellett tanulni.

Egyébként szerintem senkinek nem tartottak fegyvert a fejéhez, hogy legyen fos munkája, alapítson családot, aztán főzzön-mosson rájuk, és aggódhasson, hátha beteg lesz, és felborul minden.

Dolgozni egyértelműen jobb. Persze nem egy gyárban robotolva írom ezt :D Magam után feltakarítani, megfőzni, kimosni magamnak max. egy órát vesz el a napjaimból, de inkább 10-20 percet. Intézni diákként is mindent magamnak kellett, mivel kollégista voltam, és mindenki b*szott ránk. Mikor egyetem mellett dolgoztam, akkor kifejezetten kikapcsolódásként éltem meg, mikor vége volt az óráimnak, és csak excelezni kellett. A munkahelyemen.

Szerettem a sulit és nagyon szerettem gyereknek lenni. Szerető családban nőttem fel, gimiig visszasírom a sulis éveket. Az egyetemet már nem. Igen, talán az egyetem szépítette meg a dolgokat, ugyanis rájöttem, hogy van sokkal rosszabb annál, mintsem hogy megtanuljak egy három oldalas töri leckét (utáltam). Ma már megtanulnám, sőt... kicsit szégyellem is, hogy sötét vagyok a humán tárgyakból.

Az egyetemet nem sírom vissza, gyűlöltem. Rengeteg volt a felelősség, a teher. A bulikat, a társaságot viszont nagyon hiányolom, szerettem. Jó volt egymás hegyén hátán élni a koliban, mindig volt valami történés, esemény, mindig volt kihez fordulni. Ez ma már nincs meg úgysem, hogy a kapcsolatok egyébként többnyire megmaradtak.

A munkában tényleg az a jó, hogy leteszem munkaidő végén és jó esetben reggelig nem kell foglalkoznom vele. Aztán belelóg a bilibe a kezem, amikor este 6-kor megcsörren a telefonom. :) Mint felelősségteljes vezető beosztású emberke, általában nem tehetem meg, hogy nem veszem fel, ha olyan ember hív... Megjegyzem lehet, hogy nem kell tanulnom, de sokszor ugyanúgy rágódom dolgokon itthon is. Mit hogy lehetne. Sokszor vannak bejárások, auditok, minősítések, akármik, amik egyfajta vizsgák. Készülni kell rá napokat, akár heteket, legalább annyira izgulok előttük, mint egy vizsga előtt. Senkit nem érdekel, mit csináltál jól az elmúlt 1 évben, vagy akár hosszabb időszakban. Mindenki a hibát keresi a munkádban és természetesen talál is. Mert aki kukac módjára keres, az talál és miért ne találna, hiszen amikor az ember agya ezerfelé kell, hogy járjon, akkor az 1001. felett bizony olykor elsiklik, erre pedig nyilván fény derül egyszer. Egyszóval olyan megfelelési kényszer ez, amit nem is tudnék megfogalmazni. Ezzel azért nem szembesültem az iskolás éveim alatt.

Aztán hazaérek és csinálnom kell a házimunkát, mert már senki nem csinálja meg helyettem. Gyerekem pedig még nincs is, akiért menni kell a suliba, vinni kell az edzésre, készülni kell vele a töri tz-re, stb.

Közben figyeljek arra, hogy a csekkek legyenek befizetve, hívjak szerelőt az elromlott kazánhoz, vigyem az autót gumi cserére, szeressem a páromat, oldjam meg az idősödő szerettem ügyes bajos dolgait, ápolását, ellátását...

Én azt gondolom, hogy a felnőtt lét szívás. Gyereknek lenni viszont jó! Függetlenül a sulitól és a munkától.