Tulajdonképpen mi értelme is van így az életemnek?

Tengernyi mentális gondom van, amiktől nem bírok megszabadulni. Minden túlzás nélkül, a napom nagy részében csak arra gondolok, hogy hogyan ugorhatnék ki ebből az egész ,,játszmából". Ez a rengeteg sérülés lelki bántalmazásokból jött össze. Az évek alatt annyian kihasználtak, bántottak, hogy szociális fóbiás lettem. Képtelen vagyok megbízni bárkiben is. Viszont nagyon vágyok a szerelemre. Viszont félek attól, hogy ha valami csoda folytán összejönne egy párkapcsolat, szegény lány rosszul érezné magát mellettem. Ezt nem szeretném! Éppen ezért nem is ismerkedek, bár amúgy sem merek. Pedig nagyon érzelmes típus vagyok. De a pszichém sajnos nem egészséges, így még csak gondolnom sem szabadna a szerelemre. Nem érdemlem meg, mert nem vagyok rendben. Nagyon nem. Azt veszem észre, hogy napról napra nehezebb, és egyre jobban ellep a ,,gané", amiből igazából csak magam tudnék kimászni. De nem áll mellettem senki, ez így borzasztóan nehéz. Mások mindig rámförmednek, hogy ,,Fejezd már be az önsajnálatot!"... Blablabla... Ez nem önsajnálat, csak egyszerűen szétment az idegrendszerem. Megnyugvást a hobbim ad, de a rohadt iskola miatt nem bírom űzni a kedvenc elfoglaltságomat. De a szakma meg kell. Összefoglalva, mi értelme van úgy az életemnek, ha a két általam legnagyobbra tartott dolog (szerelem, hobbim) nem lehet szerves része?