Egy életképtelen ember jobb, ha inkább meghal?

Igaz még egyetemen tanulok, de már most világos számomra, hogy ha végzek is, nem fogok tudni ezen a területen elhelyezkedni, többek között azért, mert a szakmában emberekkel kéne foglalkoznom, én pedig szociális fóbiás vagyok. Most kérdeznétek "minek mentem ilyen szakra, ha tudtam, hogy nem nekem való?" hát az a válaszom, hogy azt hittem kinövöm mostanra, reméltem a pozitív változást, de nem jött sajnos. Másrészt, nem volt túl sok választásom, mit tanuljak. Egyszerűen utálok emberek közelében lenni, ha idegenek és nem kell velük beszélnem akkor még elvagyok, de ha meg kell szólalnom akkor egyből zavarbajövök, fogalmam sincs mit kéne mondanom. Inkább kerülöm az ilyen helyzeteket, de már a munkábaállástól is nagyon félek. Már csak attól is, ha egyáltalán sikerülne eljutnom egy interjúra, ott tuti egyből lejönne nekik mennyire nincs önbizalmam, és úgysem alkalmaznának, csak egy hatalmas leégés lenne nekem, és egy újabb csalódás, elutasítás. De közben tudom, hogy egyre csak ketyeg az idő, nem húzhatom örökké, előbb utóbb munkába kell állnom, mégsem tarthat el életem végéig valaki. De hogy tegyem meg ezt, ha egyszerűen rosszul vagyok a gondolattól, hogy idegenekkel kell együtt töltenem a napom nagy részét? Félreértés ne essék: nem a munkával van bajom, hanem az emberekkel. Szívesen dolgoznék olyan munkát, ahol csak a feladatra kell koncentrálni és nem kell a munkatársakkal beszélgetni, de őszintén, ilyen nem hinném, hogy létezik (vagy ha mégis, nincs meg hozzá a képzettségem). Mindenhol a jópofizás, nyalizás, pletykázás számít, az meg nem az én asztalom.

Emiatt fogalmazódott meg a kérdés bennem, hogy ha valami ennyire defektes bennem, akkor van-e értelme egyáltalán élnem? Így csak mások pénzén élősködöm, és lehet, hogy mások lustának és munkakerülőnek tartanak, de legbelül elsüllyedek a szégyentől emiatt. De mivel nem vagyok egy nagydumás, magabiztos ember nem tudom eladni magam, így miért engem választanának, ha úgyis van jobb?