Létezik-e a barátság, a magány, a szerelem, vagy csak az unalom valós?

Először is, nem gyerekek válaszát várnám, akik bejelentik, hogy "persze, nekem két hete van barátom, és szerelmes vagyok!!!444".

Azon szoktam néha gondolkodni, hogy az ember mennyire önző, illetve mennyire önzetlen. Nem arra akarok kilyukadni, hogy milyen szemetek vagyunk, pusztulnánk ki, szimplán maga a természetünk érdekelne.

Például mikor van két barátnő, akik imádják egymást, jön egy fiú, erzsike elkezd jobban foglalkozni vele, míg marika hoppon marad. Vagy jön egy harmadik lány, akivel az egyikük sokkal jobban elvan.

Kijelenthető-e, hogy valóban létezik az igaz barátság, az igaz szerelem, érezzük-e a magányt, mint olyat, vagy egyszerűen arról van szó, hogy unatkozunk? Hogy lelkiismereti kérdést csinálunk abból, hogy segítsünk egy barátnak, nem azért tesszük, mert törődünk vele, hogy valóban barátság van két ember között, nem azért lógnak egymással, hogy ne unatkozzanak. Hogy mikor hiányzik valaki, elég egy olyan dolgot keresnünk, ami leköti a figyelmünket, pontosabban, hogy ne unatkozzunk, és máris megszűnik az érzés?

Amikor barátokra, egy szerelemre vágyunk, nem pusztán azt kívánjuk, ami elképzelésünk van az egészről, de tudat alatt egyszerűen csak nem akarunk unatkozni, és jó lenne elütni valakivel az időt?

Dióhéjban abszolút mindent csak magunkért teszünk, még ha nem is tudatosul bennünk, és hajt a birtoklási vágy, vagy tényleg van jelentősége a "barátság" és a "szerelem" szavaknak?

Bocs, ha esetleg hosszabb lett, igyekeztem megfelelően körbeírni :)