Ti, hogyan éltek boldogan azzal a tudattal, hogy az életnek egyszer vége lesz és semmi fogalmunk sincsen, hogy utána az örök csend vagy valami más következik? 15/F.

"– Hát épp ez az! – mondtam. – Abban a pillanatban egyáltalán nem is találunk semmit! Csak úgy megállunk. Úgy megyünk át a nemlétbe, hogy nem tudunk meg semmit. – Láttam a világmindenséget, felrémlett előttem a nap, a planéták, a csillagok, az örökös fekete éjszaka, és kitört belőlem a kacagás.

– Érted ezt? Sose fogjuk megtudni, mi a gyehennáért volt az egész, akkor se, ha túl vagyunk rajta! – ordítottam az ágyon eldőlt Nicolas-nak, aki bólogatott, és a flaskából szopta a bort. – Meg fogunk halni, és még akkor se fogjuk tudni. Soha nem fogjuk tudni, és ez az egész értelmetlen–, így fog eltartani örökké, de azt mi már soha többé nem láthatjuk. Fikarcnyi hatalmunk sincs, hogy valami értelmet képzelhessünk neki. Csak úgy elmegyünk és meghalunk, meghalunk, meghalunk, és sose fogjuk megtudni!

Már nem nevettem. Álltam dermedten, és most fogtam föl, mit is mondtam.

Nincs ítélet napja, nincs végső magyarázat, nincs fényes pillanat, amikor minden rettentő rosszak megigazulnak, s a szörnyűségek jóvátétetnek."

...

"– Túl fog jutni rajta. Első ízben szembesül azzal, hogy a halál elveszi az élet ízét, ám az élet fontosabb mint a halál. Hamarosan be fogja látni ön is."

Anne Rice: Lestat, a vámpír