Embertípusok és életutak - amikor az ambíció már nem segít?
Az elgondolás már régebbről körvonalazódni kezdett a fejemben, de a végső megerősítést az adta, amikor hetekkel ezelőtt olvastam egy viszonylag híres pszichiáter életmunkáját a témával kapcsolatosan, miszerint minden embernek megvan a maga feladata, életútja és sorstípusa annak függvényében, hogy milyen genetikai vonásokkal és karakterrel bír.
Ez az elmélet ellentmond a korlátlan változás és önformázás álláspontjának, azzal érvelve, hogy bár megvan a szabadságunk és egyéni mivoltunk illúziója, maga a tudat alatti mozgásterünk meghatározott és bármit is tennénk, ebből nem tudunk kitörni, pont úgy, ahogyan az ember nem tudja átlépni a saját árnyékát, akármennyire próbálja meghaladni azt, az mindig elérhetetlen lesz.
Az ösvény, amelyen sokan haladnak, nem a saját ösvényük. Ezt a dolgot az állandó „ Nincs lehetetlen, csak tehetetlen ” maszlagok erősítik meg az egyénben, hogy válasszon olyan utat, amilyent akar és ne foglalkozzon azzal, hogy ő kicsoda és milyen karakterrel bír az élet szerepkörében, s valójában ez az „ akarat ” sokszor nem egy józan megfontolású, racionális akarás, hanem egy önfejű, akár infantilis szeszély, amely elsősorban az önismeret hiányából fakad, másodsorban a mértéktelen, rossz irányba összpontosított sikerszomjból, harmadsorban egy személyiségi törésből, amely valamikor az élet során keletkezett ( például olyan események, amelyek kizökkentették adott személy természetes fejlődési útját és egy olyan irányba terelték, amelyet bizonyos szélsőségesen aktivált érzelmi reakciók hoztak létre ).
A saját karaktertípus és életút változtatásának illúziója az, amely az egyént olyan életcél kergetésére ösztönzi, amelyet soha nem fog elérni. Ennek a realitásnak a tagadása a félelem termése, mert rendkívüli bátorság szükséges annak a belátásához, hogy vannak álmok, amelyek sosem válnak valóra. Ezt sokan nem akarják elfogadni, arról azonban megfeledkeznek, hogy önmagában nem minden álom jó.
Viszont aki ebben egy pesszimisztikus hozzáállást lát, az még mindig nem érti teljesen.
Igazából mi az, ami az összes frusztrációnak a gyökere ? Az irrealisztikus gondolkozás. Az irreális elvárások. A kényszeredett rögeszmék és elképzelések, amelyek nem hagyják azt, hogy az egyén fogékony legyen arra, hogy milyen visszajelzéseket kap az élettől és éber legyen ahhoz, hogy eldöntse valójában ki ő és mi a létezésének a szerepe. Ez a látásmód az, amelyet eltompít a folyamatos vergődés olyan ábrándok után, amelyek elborítják a tudatot és eltorzítják a tisztánlátást.
Konstatáljuk azt magunk körül, hogy az elérhetetlenség épp olyan valódi, mint az azzal való ellenkezés. Emberek egy életen keresztül hajszolják azt, amit soha nem érnek el, mert nem nekik való, nem az ő karakterüknek a lehetősége, nem azon a vonalnak az útja, amelyen ők vannak, hanem egy párhuzamosnak, amellyel soha nem fognak érintkezni, ezért örökké kárhoztatva lesznek a soha be nem teljesülésre – akármilyen meghatározást is adnánk ez utolsó fogalomnak.
Kérdésem célja tehát egyrészt az volt, hogy megosszam és kifejlesszem azt, amit ezen elmélet takar ( mert ennél jóval mélyebb szinteket üt meg a téma, amihez képest ez egy rezümé volt ) , másrészt pedig az, hogy írjátok le a véleményeteket/élettapasztalatotokat/meglátásotokat ezzel kapcsolatosan.
Személyesen az egyik legelvontabb és legérdekesebb témának tartom az egész antropológia- és pszichológia területéből.
#4 – Pontosan a depresszió és a frusztráltság az, amelyet eredményez egy nem megfelelő önismeret és útválasztás. Illetve az olyan tévképzetekbe és rögeszmékbe való kapaszkodásnak, amelyek gátolják a fejlődést és dezorientáltságot okoznak a személyiség szintjén, hasonló kimenetele lesz.
@Myzantro – Igen, viszont elmélkedésnek ad helyet az, hogy hol húzódik az a bizonyos vonal a végeláthatatlan, de még realisztikus lehetőségek között, illetve az ésszerűtlen, kusza ábrándok között.
Amit írtál a második hozzászólásodban a keleti filozófia alapköveit képezik, amelyek épp a nyugati kaotikus és nyughatatlan tudatállapotot képesek feloldani, az viszont továbbra sem evidens, hogy mit feltételez tulajdonképpen az elengedés és mi tekintendő már érdektelenségnek.
#8 – Az állandó kételkedés nem utalhat egy kiegyensúlyozott személyiségre és optimális önismeretre. Ez a bizonytalan tudatállapot csak fokozódik és eltorzítja az ítélőképességet, valamint a döntéshozatalt.
#9 – „ismernem kell a felszín alatti részeket is.” - A felszín alatt sötétség van és mélység. Az egyén az, akinek merülnie kell ahhoz, hogy megértsen bizonyos dolgokat, amelyek soha nem lesznek felszínre hozva konvencionális értelemben, hiszen épp a természetükből fakadóan alkotják az ismeretlent, amelynek megértése szubjektív és egyénfüggő.
a valódi vita enm arról szól, hogy hol van ez a vonal, hanem hogy létezik e.
a bármilehet emberek szerint nem létezik, ha akarom repülni is tudok, aztán kiugrik a 12 éves gyerek az ablakon és egy mesefilmet/videojátékot/stb hibáztatnak érte.
az egységtudat vagy önzetlenség nem csak a keleti kultúrában létezik, gyakorlatilag a biblia is azt tanítja hogy léteznek rossz motivációk, ilyen a 7 főbűn, gyakorlatilag mind a világi élvezethez való ragaszkodást látja problémának - ha erre az elengedésre gondoltál, és a kereszténységet nyugati eszmének vesszük. ugyanakkor később a kereszténység csupán egy szellemi drog volt a lelkiismeret nyugtatására, hogy bármi rosszat megtehetsz ha megbánod, illetve létezik élet a halál után.
ezzel csak azt akartam mondani, hogy elismerni a határ létezését azt jelenti, hogy elismered a kicsinységedet a rendszerben. létezik köztes út a gyerekes képzelgés és a lemondó/kifogáskereső lustaság között: próbálkozni elérni a céljaidat és szembesülni azzal a határral. ebből következik, hogy aki nagyot álmodik és mond, az nem a tettek embere.
természetesen azzal nem értek egyet, hogy a teljes elhidegülés a jó dolog, hiszen motivációra van szükség ahhoz, hogy meg akard ismerni a határaidat.
---
"A felszín alatt sötétség van és mélység. Az egyén az, akinek merülnie kell ahhoz, hogy megértsen bizonyos dolgokat, amelyek soha nem lesznek felszínre hozva konvencionális értelemben, hiszen épp a természetükből fakadóan alkotják az ismeretlent, amelynek megértése szubjektív és egyénfüggő."
a legtöbb ember pedig lusta erre, hiszen a lustaság együtt jár az élvezeti "bűnökkel". ha az ember kíváncsi és szorgos lény lenne, akkor nem akarnának tömegek 1 hónap alatt kockahasat poroktól, csokit zabálva lefogyni, gazdag emberhez házasodni, lottón nyerni, vagy legyen bármi ami "elérhető".
és ezekhez egyéni erőfeszítés kellene.
a tény, hogy a világ lakosságának 2%a birtokolja a javak több mint 50%át, eléggé jól tükrözi, hogy az emberek mennyire korlátoltak lehetőségeikben.
hogy visszautaljak a kereszténységre, ez az eleve elrendeltetés kérdése.
ugyanakkor ez a kérdés lényegtelen is, hiszen akár saját akaratból vagy sorsból, mindig törekedni kellene a jóra.
a jelentősebb kérdés inkább az, hogyan érhető el a jó egy olyan világban, ahol minden szubjektív, és az emberek többsége önző.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!