Embertípusok és életutak - amikor az ambíció már nem segít?

Az elgondolás már régebbről körvonalazódni kezdett a fejemben, de a végső megerősítést az adta, amikor hetekkel ezelőtt olvastam egy viszonylag híres pszichiáter életmunkáját a témával kapcsolatosan, miszerint minden embernek megvan a maga feladata, életútja és sorstípusa annak függvényében, hogy milyen genetikai vonásokkal és karakterrel bír.

Ez az elmélet ellentmond a korlátlan változás és önformázás álláspontjának, azzal érvelve, hogy bár megvan a szabadságunk és egyéni mivoltunk illúziója, maga a tudat alatti mozgásterünk meghatározott és bármit is tennénk, ebből nem tudunk kitörni, pont úgy, ahogyan az ember nem tudja átlépni a saját árnyékát, akármennyire próbálja meghaladni azt, az mindig elérhetetlen lesz.

Az ösvény, amelyen sokan haladnak, nem a saját ösvényük. Ezt a dolgot az állandó „ Nincs lehetetlen, csak tehetetlen ” maszlagok erősítik meg az egyénben, hogy válasszon olyan utat, amilyent akar és ne foglalkozzon azzal, hogy ő kicsoda és milyen karakterrel bír az élet szerepkörében, s valójában ez az „ akarat ” sokszor nem egy józan megfontolású, racionális akarás, hanem egy önfejű, akár infantilis szeszély, amely elsősorban az önismeret hiányából fakad, másodsorban a mértéktelen, rossz irányba összpontosított sikerszomjból, harmadsorban egy személyiségi törésből, amely valamikor az élet során keletkezett ( például olyan események, amelyek kizökkentették adott személy természetes fejlődési útját és egy olyan irányba terelték, amelyet bizonyos szélsőségesen aktivált érzelmi reakciók hoztak létre ).

A saját karaktertípus és életút változtatásának illúziója az, amely az egyént olyan életcél kergetésére ösztönzi, amelyet soha nem fog elérni. Ennek a realitásnak a tagadása a félelem termése, mert rendkívüli bátorság szükséges annak a belátásához, hogy vannak álmok, amelyek sosem válnak valóra. Ezt sokan nem akarják elfogadni, arról azonban megfeledkeznek, hogy önmagában nem minden álom jó.

Viszont aki ebben egy pesszimisztikus hozzáállást lát, az még mindig nem érti teljesen.

Igazából mi az, ami az összes frusztrációnak a gyökere ? Az irrealisztikus gondolkozás. Az irreális elvárások. A kényszeredett rögeszmék és elképzelések, amelyek nem hagyják azt, hogy az egyén fogékony legyen arra, hogy milyen visszajelzéseket kap az élettől és éber legyen ahhoz, hogy eldöntse valójában ki ő és mi a létezésének a szerepe. Ez a látásmód az, amelyet eltompít a folyamatos vergődés olyan ábrándok után, amelyek elborítják a tudatot és eltorzítják a tisztánlátást.

Konstatáljuk azt magunk körül, hogy az elérhetetlenség épp olyan valódi, mint az azzal való ellenkezés. Emberek egy életen keresztül hajszolják azt, amit soha nem érnek el, mert nem nekik való, nem az ő karakterüknek a lehetősége, nem azon a vonalnak az útja, amelyen ők vannak, hanem egy párhuzamosnak, amellyel soha nem fognak érintkezni, ezért örökké kárhoztatva lesznek a soha be nem teljesülésre – akármilyen meghatározást is adnánk ez utolsó fogalomnak.

Kérdésem célja tehát egyrészt az volt, hogy megosszam és kifejlesszem azt, amit ezen elmélet takar ( mert ennél jóval mélyebb szinteket üt meg a téma, amihez képest ez egy rezümé volt ) , másrészt pedig az, hogy írjátok le a véleményeteket/élettapasztalatotokat/meglátásotokat ezzel kapcsolatosan.

Személyesen az egyik legelvontabb és legérdekesebb témának tartom az egész antropológia- és pszichológia területéből.