Olyan van, hogy valaki leéli az életét úgy, hogy sosem volt boldog?

Az a baj, hogy a legtöbben a boldogságot rosszul definiálják.

Olyan ugyanis nincs, hogy valaki folyamatosan boldog, aki boldognak tartja magát, az a boldog pillanatokat észreveszi és nem arra vár, hogy ússzon a boldogságban.

Ha odafigyelsz, akkor minden nap találhatsz valami apróságot, amin örömet okozhat (amennyiben akarod), csak nem szabad az apró dolgok mellett figyelmetlenül elmenni.

Sokat segít, ha minden nap felírsz valamit, amin elmosolyodtál, ami akár csak egy pillanatra elfelejttete veled azt, hoyg nem minden úgy megy,ahogy szeretnéd - és ha ezeket tudatosítod, akkor lehetsz te is boldog.

Ha gondolod, írj privátban, ott bövebben tudunk erröl beszélni.

lehetsz még boldog :)

Biztos van valami ami már mosolyt csalt az arcodra :)

A boldogság nem egy folyamatos dolog: egyszer jön, másszor megy. Nekünk kell észrevenni, hogy mi az, ami megdobogtatta a szívünket, elérzékenyültünk tőle, stb., és keresni, vagy épp megragadni a következő ilyen alkalmat.

Téged is már ért boldogság, csak nem figyeltél rá. Sokan a jelent nem tudják megélni, így a boldogság is elillan mellettük.

Véleményem szerint van ilyen. Persze néha még a legszomorúbb ember is nevet, de legtöbbször már csak a környezete elvárásai miatt. Pláne egy férfinál, ha valaki gyenge és kimutatja, nemhogy megértenék vagy segítenének neki, hanem még belerúgnak kettőt, mert mekkora gyökér az már, ha egy férfi nem egy határozott állat. Szóval emberszámba se vennék, ha felvállalná az esetleges depresszióját. Továbbá sokkal inkább fogékonyak a boldogtalanságra azok, akik nem felszínesek, hanem mélyérzésűek. Ez a világ nekik nagyon nem kedvez, főleg párválasztás terén.

Én is ezt érzem, vannak céljaim, illetve inkább már kötelezettségeknek hívom őket, amiket ha megcsinálok, tegyük fel 4-5 óráig, vagy 2 napig úgy érzem, boldog vagyok tőlük. De utána? Nem ér semmit az egész, mert nincs egy felsőbbrendű célom, amitől igazán boldog tudnék lenni. Ez számomra egy társ lenne, aki elfogadja, hogy nem születtem egy feltűnősködő menőgyereknek, sajnos átlag alatti kinézettel, s fizikummal rendelkezem, visszahúzódó természet vagyok, és hát mondjuk ki, szerencsétlen. Ami nem azt jelenti, hogy nem lennék képes arra, amire a "normális" emberek, sőt, megkockáztatom több potenciál van bennem, mint sokakban, de szükségem lenne valakire, aki elfogad, hogy el tudjam fogadni saját magam. A sors iróniája, hogy pár hétig megtapasztalhattam, milyen az, ha számítok egy nőnek (nagyon hosszú sztori, úgyhogy nem fejtem itt ki), bízunk és törődünk egymással, aztán persze ő már másé lett, és egyre kevesebbszer beszélünk, s régóta nem olyan mélységekben, mint anno. Ettől még ezerszer jobban perzseli a szívemet a magány, mint előtte bármikor. Legszívesebben minden nap csak sírnék egymagamban, mindig érzem a torkomban a gombócot, s mintha szívemet egy kő nyomná, nehéz. Ironikus dolog, hogy aki a legjobban vágyik a szeretetre, s aki nagyon tudna szeretni, annak sosem adatik meg, de aki minden nőn csak lyukat lát, az megkapja.

Előre leszögezném, hogy a "változtass a hozzáállásodon" és hasonló kaliberű tanácsokat mellőzze mindenki, mert értelmetlen ilyeneket írogatni. Köszönöm.