Mi volt az életed legnehezebb időszaka és hogyan oldottad meg?

Nekem a gyerekkorom alapból nagyon nehéz volt, majd 12 éves korom felé egy kicsivel jobb lett. Nem jöttem ki az apámmal, magányos voltam és társai. Ezek után jöttek hullámvölgyek, de többnyire azért jó volt az életem 16 éves koromig, amikor felerősödtek a családi problémáim. Azóta csak egyre rosszabb lett. A lejtő egy idő után megállt, elég mélyre kerültem, főleg érettségi után, egy kicsit felküzdöttem magam segítséggel, azóta legalább halad valamerre az életem, viszont nem mondanám, hogy boldog vagyok. Szóval eddig az életem nagy része nehéz volt. Ideje lenne végre megismerni a boldogságot, vagy valamilyen más fajta életet, amit életnek is lehet nevezni, nemcsak vegetálásnak.

Nekem nyár elején kezdődött,és most is tart.Elveszítettem a szüleimet kb. egy hónap különbséggel,anyagilag padlóra kerültem,a munkám és a magánéletem egy rakás sz@r,mindent nekem kellett a nyakamba vennem.Akinek a leginkább mellettem kéne most állnia,pont az rúg belém folyton valamivel.

Én 15 éves voltam,amikor hirtelen rosszullétek jelentkeztek.Nem tudtam,hogy ez valaminek a kezdete.Iszonyatosan fájt a fejem,szédültem,látáskiesés,időben és térben nem voltam orientált!Az iskolában lettem először rosszul,akkor jöttek a kivizsgálások,hozzáteszem negatív eredményekkel.Majd 2009 novemberében itthon lettem rosszul,akkor már rohammentő igyekezett hozzám.Ekkor jöttek csak a durva dolgok,légzésleállás,azt hittem végem van..:S éreztem..és a családom is.:S Egészen 17 éves koromig voltak ezek,tehát 15 éves koromtól máig gyógyszeren élek,ehhez hozzátartozik,hogy nem tudják pontosan mi lehet a gond! Teljesen kiesett az a pár év az életemből..kórházról-kórházra jártam! Nos,nekem ez volt életem legrosszabb időszaka,amire egy életen át emlékezni fogok!

Nem az enyém a legsanyarúbb sors, úgyhogy valószínűleg nem ez a hsz lesz a legdurvább, de azért leírom az én nehéz időszakomat. Kb. 3 éve összevesztem a legjobb barátnőimmel (részben az én hibámból) és mellette kamaszkori hülyeség miatt kicsit magamba is zárkóztam. Nagyon magányos voltam, nem voltak barátaim, nem volt akivel megbeszélhettem volna a gondjaimat vagy akivel elmenjek programokra. A felszínesebb ismeretségek (pl. osztálytársak) előtt szégyelltem a helyzetet és próbáltam titkolni pl. ha megkérdezték, hogy hol voltam hétvégén vagy mit csináltam szilveszterkor, akkor kamuztam valamit. A magány nagyon durván le tudja csökkenteni az önbizalmat. Nem kívánom senkinek azt az időszakot, tudom, hogy nem hangzik olyan komolyan, mint más problémái, de nekem ez volt eddig a legrosszabb időszak. Azóta már változott a helyzet, sokkal nyitottabb vagyok és jó barátokat is találtam.

Elkezdtem leírni de túl hosszú!:(

Megerőszakoltak(utána két hétig attól rettegtem, hogy csak terhes ne legyek,mikor pozitiv lett a tesztem rohantam a dokihoz, de neki se tudtam elmondani mi történt)anyumél semmit nem vettek észre, rá két hónappal kiraboltak(ki voltam éhezve a szeretetre, egy kis jó szóra és olyan emberekbe bíztam meg,akikbe nem kellett volna,rá egy hónappal meghalt a nagypapám(ő volt az első akit elvesztettem)nem tudtam feldolgozni a mai napig.Senkinek nem tudtam beszélni a gondjaimról,magamba fojtottam mindent,hozzányúltam az alkoholhoz elég rendesen, de valahogy összeszedtem magam, 8 hónapig dolgoztam szenvedélybetegekkel ez sokat segített, most meg gyerekotthonba dolgozhatok,ami mindig egy nagy álmom volt sérült gyerekekkel,akiktől rengeteg szeretet kapok, és megtanultam hogy a legapróbb dolgokat is értékelni kell, a legapróbb örömöknek is örülni kell,pl van egy fekvő kiscsajszim,aki már annyitól msolyog ha oda megyek az ágyához és megsimogatom a kis arcát,vagy a 1,5 évesem aki belecsimpaszkodik a pólomba,rám vicsorog az összes fogával és szorosan hozzámbújik, attól elolvadok.És igaz hogy nagyon nehéz 2 éven vagyok túl,de amióta dolgozok(1 éve) azóta nagyon sok kárpótlást kaptam.

8 éves voltam amikor apukám meghalt. Nagyon magamba zuhantam és zárkózott lettem. Rá 5 évre amikor már "kezdtek begyógyulni a sebek" az egyik srác a suliban azt találta ki h én vagyok a legrondább lány az osztályban, úgyhogy innentől kezdve a fiúk körében én voltam az ocsmány. 2 éven keresztül úgy bántak velem mint egy leprással. Még zárkózottabb lettem. A legjobb barátnőmmel is összevesztünk és azóta sem békültünk ki. Eközben beleszerettem egy sokkal idősebb fiúba. (kb akkor amikor elkezdtek csúfolni)az iránta érzett szerelmem több mint három évig tartott. Nemrégiben viszont úgy döntöttem h elmondom neki lesz ami lesz. Nos a válasza az volt h ez nem fog összejönni mert neki más tetszik. Hatalmas kő esett le a szivemről és már nem élek kétségek között. A középiskolai osztálytársaim normálisan bánnak velem és nagyon jóban vagyok az összes fiúval. Eleinte nagyon féltem h ők is rondának tartanak majd de nem igy lett. Apa miatt mindig szomorú leszek de azt hiszem h mostanra talán rendeződni látszik az életem egy KICSIT több önbizalmam is lett az elmúlt egy évben.