Más segítő pályán dolgozó / tanuló ember is tapasztalta, hogy jobban megismerve a klienseket az empátia teljesen kiölődik belőlük, és lassan már semmilyen szimpátiát nem tudnak érezni? Nyilván nem az önhibájukon kívüli esetekről van szó.

A kérdés tehát nem azokról szól, akiket betegség, természeti katasztrófa, vagy a munkahelyük hirtelen elvesztése sújtott, viszont teljesen együttműködőek (ők sokszor még segítséget sem mernek kérni, pedig ők megérdemelnék).

Már az iskolában is azt éreztem (esetemben szociális munka), hogy nem feltétlen jó irányba megy az érzékenyítés, azt akarták, hogy értsünk meg minden lumpen, beilleszkedésre magasról tevő alakot, hiszen ők csak "áldozatok", nem tehetnek semmiről, az egész világ hibás csak ők nem, ők bábok csupán akiket az élet taszigál... Nem viccelek, dióhéjban tényleg ez volt az agymosás lényege. Hálát sose várjunk el (hála alatt normál ember szerintem a tiszteletet, a normális hangnemet érti), sőt, ha a kliens dühös akkor mi tettünk valamit nem jól, de olyan is előfordulhat, hogy akár a kutyát is ránk eresszék, vagy fenyegetőzzenek (messze nem csak a kisebbségiek csinálnak ilyet). Persze ha neked nem tetszett a lábtörlő szerep akkor te tuti nem voltál nehéz helyzetben, kirekesztő vagy, stb.

Szó ami szó, egyszerűen azt veszem észre, hogy teljesen kihalt belőlem az empátia ezen emberek irányába. Egyszerűen nem érdekel, mi lesz velük, milyen nehéz az állítólagos életük, vagy ha elveszik a gyerekeiket, stb. Az olyan szituk meg, mint a megölt pécsi pszichológusnő, az egykori agyon késelt inárcsi családsegítős meg a sok szakembereket szidó alak, akik még akkor se néznek magukba amikor a totál drogos életmódjuk miatt viszik a gyerekeiket valamit végleg kiöltek belőlem. Valamint iszonyatosan dühös vagyok magamra, úgy érzem, egy agymosós sz.r kamura mentek el a főiskolás éveim.