30 évesen mindenki visszasírja a 18 éveskori énét?

Én nem. 18 évesen egy nyomorék voltam. Tipikus lázadó tini, aki utálja az embereket, szerinte mindenki hülye, csak ő nem, közben meg olyan debil voltam mint a segg. Ilyen 24 éves koromtól kezdtem normális lenni, amikor összejöttem valahogy egy tök életvidám, normális sráccal, lett társasági életem, rájöttem, hogy az emberek amúgy lehetnek jó fejek is, nem kell mindenki felé hatalmas elvárásokat támasztani, akkor is tök jóban lehettek, ha nem értetek egyet mindenben (nyilván FONTOS dolgokban ma is elvárom az egyetértést, ha barátságról, párkapcsolatról van szó), másféle életmódot preferáltok, stb.

Most 33 vagyok és teljesen elégedett vagyok magammal, úgy, hogy közben a hibáimat is felismerem, de amin tudok és akarok, azon dolgozom.

Én sem.

A 18 éves énem hiába volt egy rakat téren nagyon érett gondolkodású (főleg ahhoz a korhoz képest), szörnyen önállótlan és tapasztalatlan is voltam anno, amik nagyon, de nagyon nem hiányoznak. Az viszont néha mégis, hogy akkor tovább bírtam kávé nélkül :D

Nem. Utáltam a gimit.

1. otthon elvárás volt az ötös, a négyesért ordibáltak, ezért folyton ideges voltam, a tanárok egy része pedig piszkált amiatt, hogy ennyit stresszelek a jegyeim miatt es juszt is négyest adtak.

2. a gyerekek strébernek tartottak és csúfoltak.

3. rengeteg felesleges dolgot kellett megtanulni.

4. a tesi órák sosem arról szóltak, hogy megtanitsák a csapatjátékot, így én mint leggyengebb fokyamatosan az ügyesebbek áldozata voltam, akik üvöltöztek velem.

Az egyetemen sokat segitett, hogy kevesebb kontrol volt rajtam, kicsit lazább is lettem, de a sok tanulás és felesleges kurzus meg a stressz a vizsgaidőszak miatt nem jött be.

Most 8 óra munka után lezárom a munkanapot, hazamegyek és masnapig le is szarom az egészet, élem a maganéletemet. :)