Mit csináltatok a helyemben?

Pontosan, nem tesz semmit, nem te voltál az első aki így járt.

Életem első TDK előadásán megijedtem a saját hangomtól. Olyan magasan szólalt meg, hogy alig tudtam lenyugodni. Konkrétan akkor kezdem el csak igazán izgulni, amikor megszólaltam. Hogy most mindenki hallja mennyire izgulok, mert sipítós a hangom. 😅 Hát ez ilyen, idővel belejön az ember. Nem kell túlgondolni. A következő jobb lesz.

Előfordul. A tanár sem azért ültetett le szerintem, hogy szégyelld magad, hanem mert látta hogy kellemetlenül érzed magad, meg leblokkkoltál, nem akarta tovább erőltetni, hogy még sz@rabbul érezd magad.

A szaktársaid is azért mosolyogtak, mert tudják, hogy ilyen megesik az emberrel. Aki nem tudja, majd fog még olyat hozni neki az élet...

Szóval no para :)

1) Igazuk van azoknak, akik szerint egy hét múlva már senki sem emlékszik majd rá, meg hogy te többet rágódsz ezen, mint ők. Nekem kb. negyedévente a mai napig eszembe jut egy rettenetesen kínos pillanat középiskolából (30 leszek), precízen hajnal három magasságában, és mindig azt a következtetést vonom le félálomban, hogy ha ez nekem még eszembe jut, akkor tuti nekik is! Valójában meg, nemrég egy rendezvényen belefutottam az egyik akkor ott lévő osztálytársamba, akinek a nevére már nem emlékszek, csak arra, hogy mi egy osztályba jártunk. Ő annyira emlékezett rám, meg a baklövésemre, hogy azzal jött oda, hogy "ne haragudj, olyan ismerősnek tűnsz, találkoztunk mi már valahol?" Arra se emlékezett a tag, hogy HONNAN ismer.

2) Ezen csak a gyakorlás segít, és nem a szobádban, meg baráttal, meg a tükör előtt, hanem élesben. Nálam legalább is így volt, csinálhattam én bármit, írhattam jegyzetet, elpróbálhattam a koliban a szobatársamnak, volt, hogy megírtam, mit fogok mondani, még poénokat is írtam bele, és élőben bepánikoltam és nem ment. Kb. harminc felsülés kellett ahhoz, hogy azt érezzem, hogy már nem akarom, hogy megnyíljon alattam a föld, úgy a negyvenedik beégésnél éreztem azt, hogy igazából kicsit kevésbé ijesztő, aztán idővel egyre könnyebb lett, mostanra meg ott tartok, hogy alig várom, hogy megmutathassam, mit tudok. De ehhez az kell, hogy nagyon sokszor tegyem ki magamat ennek a helyzetnek, nagyon sokszor érezzem azt, hogy pillanatokon belül elhányom magam, nagyon sokszor süljek fel. Egyetem első éveiben még arra is gondoltam, hogy esetleg szociális szorongásom lehet, aztán rájöttem, hogy ha bármikor le merek szólítani bárkit, a bulikon a társaság lelke vagyok és ha nem érzem azt, hogy most meg leszek ítélve, akkor bármiről tudok pofázni bármekkora "közönség" előtt (17-20 évesen vállaltam helyi rendezvényeken konferálást, és imádtam hallatni a hangom), akkor valószínűleg nem a nyilvános szereplés, hanem valamiféle megfelelési kényszer, vagy vizsgadrukk lehet a probléma.

Tényleg csak annyit tudok mondani, hogy idővel könnyebb lesz.