Aki utálja mások gyerekeit, az a sajátját attól még szeretheti?

#11 ha te egyelőre annyit látsz a gyerekvállalásból, hogy “cuki”, akkor vagy nem töltöttél el vele egyhuzamban órákat, vagy nem hallottál még elég storyt a rokontól. Nekem ugye nővéremnek vannak gyerekei meg az egyik legjobb barátnőmnek egy szintén másfél éves lánya, hát amiket mesélnek, én ezt a hátam közepére nem kívánom. Már maga a terhesség, a szülés meg az utána lévő hetek ilyen “no thanks”, horrormeséket lehetne írni ezekből, de hogy utána hónapokig, évekig nulla alvás, hisztihegyek, szobatisztaságra nevelés közben lepisilik rendszeresen a kanapét, minden második héten elkapnak valamit a bölcsiből/oviból, tehát folyton otthon kell velük lenni, mikor taknyosak meg minden bajuk van, egész nap rohangálnak, figyelni kell rájuk stb. Engem már 1-2 óra is teljesen leszív, ha velük vagyok. El nem tudnám képzelni, hogy szabad akaratomból ezt bevállaljam.

De lehet te ezeket mérlegelve is bevállalod majd, hát, neked ott lesz majd a nagy koppanás, de te életed, te döntésed.

Persze, a saját tök más. Én nem utálom a gyerekeket, de mások gyerekei 90%-ban idegesítenek. Van 2 sajátom. Néha ők is idegesítenek :D De az más, mert a tiéd és szereted, és totál máshogy állsz hozzá, mint egy idegen gyerekhez. Amit viszont gondolj át: ha van saját gyereked, nem tudod másokét se annyira kikerülni, mert oviban kezdődik az "átjöhet Pistike délután játszani?", illetve a szülinapi zsúrok, ahova ugye jön pár ovis csoporttárs, később osztálytárs... Őszinte leszek, gyűlölöm ezeket az alkalmakat, de néha muszáj. Viszont szelektálok, olyan gyerek nem jöhet, akiről az ovis/sulis sztorik alapján tudom, hogy neveletlen és sok a gond vele, aki egyszer volt itt, és nem tudott viselkedni, az se jön többet. Így ki lehet bírni néha.

Amúgy nekem a sajátjaim előtt sosem volt a kezemben baba, nem voltam kb. semennyit kisgyerekekkel, mert nem voltak körülöttem egyszerűen. Ennek ellenére nem éltem semmiféle rózsaszín cukormázas tévhitben, hogy a gyerek csak abból áll, hogy cuki, és majd minden tökéletes lesz. Abszolút számítottam nemalvásra, hisztikre, nehézségekre. Talán épp ennek köszönhető, hogy amikor ezek a dolgok jöttek, nem különösebben készültem ki tőlük, úgy voltam vele mindig, hogy ok, ez egy korszak, majd túl leszünk rajta. Ehhez nem kell sokat más gyerekeivel lenni, egyszerűen csak nem kell hülyének lenni és álomvilágban élni :D

17: nem tudom, lehet, én, ahogy írtam, totál nem voltam naiv. Tudtam, hogy sok gond van egy gyerekkel, már csak józan paraszti ésszel belegondolva is simán belátható akkor is, ha élő példát nem láttál (ahogy én sem láttam). De vágytunk rá, és bíztunk benne, hogy meg tudjuk ugrani ezt a lécet, tudjuk kezelni a nehézségeket.

Ha azt hittem volna, hogy minden rózsaszín és csillámporos lesz, jól pofánvágott volna a valóság, mert az első drága gyermekem már babaként is képes volt 15x felsírni egy éjjel (nem túlzok!!) hónapokon keresztül, egy igazi ragacs volt nappal, az apja hiába próbálkozott, csak én voltam jó neki, és hát akaraterőben sem szenved hiányt. Hozzá képest az öccse, aki csak 3-4x kelt éjszaka, és az apjával is hajlandó volt visszaaludni, egy álomgyereknek tűnt :D És akkor még dackorszak stb. De valahogy úgy voltunk vele, hogy ezzel jár, ez nem probléma, hanem természetes dolog. A nagy 9 éves, pár év és jön a kamaszkor, azzal kapcsolatban sincsenek illúzióim. De akkor is megéri, mert az enyémek és szeretem őket :)