Akik egyedülállóak és nincs családjuk, saját gyermekük, mert nem akartak vagy egyéb okokból. Ti miben találtátok meg a boldogsagotokat? Hogy elitek az életeteket? Én is ebben a cipőben járok.

Akiket ismerek jokocsik az alap, nőznek hűtlenek, parhonapos kapcsijaik vannak, nem mind, de több közülük iszik drogozik is és 45 évesen is.

Nagyon is okosak voltak higy mem csináltak gyereket.

De az egyik bántalmazó nárci màr arra utazik hogy felcsináljon vkit hátha ugy nem tudják elhagyni.

Felhozhatnám a munkámat, amit szeretek, a hobbijaimat, de leginkább abban lelek örömet, hogy ha hazaérek, minden úgy van, ahogy hagytam, csend van és nyugalom, és azt csinálok, amit akarok, se a budira, se a konyhára nem kell várni, se a fürdőre, ahol egyébként 30 percig áztathatom magam a kádban (igen, gyertyát is szoktam gyújtani).

14 különböző helyen laktam, összesen 22 lakótárssal. Nincs már idegzetem még egy emberhez, ennyire soha senkit nem fogok szerintem szeretni, hogy összeköltözzek vele.

én nem "nem akartam" hanem így alakult

talán még lehet, de nem vagyok benne biztos

vannak napok, amikor kifejezetten rossz például a karácsony, vagy akár bármely másik ünnepnap, amikor minden a családi programokról szól

de amikor fodrász után beülök a kávézóba, szürcsölöm a gin-tonikom, hallgatom a zenét és látom, ahogy elmegy előttem egy velem egykorú nő, egyik kezével próbálja tolni megpakolt babakocsit, másikkal vonszolja a gyerek kismotorját és közben üvölti, hogy "IDEEEE GYEREEEE!!! NEEEM MEHETSZ ÁT OTT!!!! MOST ÁLLJJJJJ MEEEEEG!!!!" miközben úgy néz ki, mint egy megviselt leharcolt wc kefe..

akkor nem érzem úgy, hogy rossz lenne nekem

utazom. és magamra költök, ruha, parfüm, fodrász stb.

Én szeretek sportolni, utazni, olvasni, barátokkal kijárni sörözni. Ahogy írták előttem az ünnepek a rosszabbak, de szerencsére él még anyukám, így hozzá tudok menni. A munkám különösebben nem szeretem, de nem keresek rosszul és legalább szabadidőmben azt tehetek, amihez kedvem van. A családdal kapcsolatban ambivalens érzéseim vannak, egyrészt tök jó, ha az ember ilyen erősen kötődhet másokhoz, másrészt meg le is kell adnia a kényelméből, egójából és ez nehéz, főleg, ha megszokta már az egyedüllétet. És a családok jelentős része is szétesik, az sem olyan irigylésreméltó élethelyzet. Az anyagi hátterem meglenne hozzá, de attól tartok nehezen tudnék valakivel együttélni, mert túl szeretem a csendet, a nyugalmat, a komfortzónámat.

30/F