Felnőttek, akik már nem jártok suliba hosszú évek óta, szoktatok még álmodni a régi iskolátokkal, tanáraitokkal és hogy vizsgázni kell és nem tudtok semmit?

Sokszor munkahelyre is ugyanazzal a görccsel indulok el otthonrol mint amikor eretségizni kell menni.

A kollektiva is ugyanaz hogy munkahelyvaltasnal mint anno suliváltásnál szinte örülök hogy nem kell többé a képüket làtnom.

Nekem valahogy a közép-általános iskolás évek kiíródtak a fejemből, kicsit mintha egy másik ember élete lett volna. Nem nagyon merengek azokon az időkön, pedig az életemnek a legnehezebb pillanatai itt voltak.

Egyetem után egy fél évig voltak ilyenek hogy arra keltem hogy elfelejtettem megírni a beadandót és társai, de munka sokkal inkább a fejemben van mostanra.

Munkával viszont kevés ilyen rémálmom volt, valszeg azért mert szeretem amit csinálok és szívesen dolgozok a tanulással ellentétben.

Olyan suliba jártam, ahol nagy volt a verseny, a családom is elvárta, hogy teljesítsek. Jól is tanultam, többször voltam osztályelső. De ehhez nagyon sokat kellett beleadnom, volt hogy éjszakába nyúlóan tanultam, mindig kínosan ügyeltem a jó jegyekre, valahogy az volt bennem, hogy nem engedhetem meg magamnak, hogy ne jó jegyeim legyenek minden tárgyból. Valahogy erre inspirált az egész környezetem, és utólag visszagondolva nagyon stresszes, feszült évek voltak ezek. Igazából nem is a környezet elvárásai voltak idegesítőek, hanem a magammal szembeni elvárásaim.

Azóta már nem így élem az életem, amiben pont ezek miatt az élmények miatt tudatosság is van (30-as éveim közepén vagyok), és az biztos, hogy a gyerekeimet sem fogom erre a maximalizmusra nevelni, mert semmi értelme nincsen.

A kérdésedre válaszolva, nálam vannak ilyen rémálmok, bár elég ritkán, kb. évente 1-2 alkalommal. Ilyenkor rendszerint az egyik keményebb tanárommal álmodok, hogy feleltet és nem tudok semmit, kiosztja a dolgozatokat és az enyém egyes stb. Izzadságban fetrengve riadok fel, és kell pár pillanat, amíg rájövök és megnyugszom, hogy ez csak álom volt. :D