Mi váltotta ki az emberek iránti gyűlöleted?

Nálam a természet, élővilág szándékos, módszeres tönkretétele, kipusztítása. Semmilyen körülmények között nem tudom tolerálni az erdőirtást, bálnavadászatot, állatkínzást, fajok kiirtását és hasonlókat. Az embernél kegyetlenebb, gonoszabb, kapzsibb, idiótább faj nem létezik. Tudatosan tönkreteszi a világot ahol él. Ennél nálam nincs lejjebb.

Ezen felül azért erősen "rásegít" erre az érzésre a felszínesség, anyagiasság, önzőség, bunkóság, amit főleg a mai fiatal hölgyek művelnek mesteri szinten.

Igazából mi nem?

Apám alkoholista volt, anyám meg tipikus áldozat típus. Az iskolában mindig én voltam a kinézett, gyenge, jó tanuló. Középsuliban is a lúzerek csapatában voltam.

Egyetem sem szólt másról, csak arról, hogy az akkori válság miatt frusztrált egyetemi oktatók rajtunk élték ki a hatalomvágyukat. Egyetemi évfolyamtársaimmal úgy éreztem nem vagyok rosszban, mégis az a fajta voltam, aki ha lelép a buli közepén, senki nem veszi észre.

Munkában is azt látom, hiába a hajtás, 2 ember melóját végzem 1 fizetésért se, közben a főnök fia aki ugyanott tanult mint én eleve magas pozíciót kap. Előrelépés semmi. Közben ott os ott vannak a munkatársak, akik szarba sem vesznek, meg mindenki mindenkit cseszeget. Már ott tartok, bemegyek, dolgozom, letudom a kötelezős és eljövök. Hozzá se szólok senkihez egész nap.

Eleve az egész országunk a gyűlöletre épít, bárhol, bárkihez szólsz az ideges.

És ezek mellett a családom sem foglalkozik már velem, a barátaim is élik életüket, eleve ha szar volt soha nem volt ott senki.

Vagy nem egyszer voltak vicces esetek, amikor segítséget szerettem volna felajánlani, de még arra is csak parasztság volt a válasz.

Például megálltam amikor azt hittem biciklis bukott az úton, mert ott álltak az út szélén. Kérdeztem tudok-e segíteni az meg odaszól a másiknak lekezelően, hogy "ez meg mit akar?"

Vagy földön fekvő emberhez mentem oda, hogy jól van-e. Az volt a válasz "Jól lennék, ha nem b_szogatnál". Aztán csodálkozunk, hogy nem megy senki oda.

Az, hogy kettős mérce van mindenhol.

Egyeseknek mindent lehet, másokat meg erőszakkal elhallgattatnak.

Nálam azok a legfájóbb dolgok, amikor látszólag érdeklek valakit, de nincs folytatás.

Például egyetemen voltam táborban és ott volt 1-2 srác egy egy idősebb fazon, tök jól elvoltunk (én is férfi vagyok). Haverok voltunk, keresték a társaságom, jókat beszélgettünk, szórakoztunk. Aztán véget ért az egész és azt láttam, hogy mindenki bejelölte a másikat Facebookon, beszélgettek, engem meg senki vissza sem jelölt... Ez fura és fájó volt. Nem értettem.

Vagy szeretek túrákra járni. Ott is volt, hogy olyanokkal futottam össze, akik teljesen lelkesek voltak, hogy milyen jó volt, de jól érezték magukat, mikor megyünk legközelebb. Aztán úgy soha nem lett legközelebb. Pedig ők voltak atom lelkesek, én meg belül már nem is merem beleélni magam az ilyen dolgokba, mert tudom, hogy ez csak a felszín.

Vagy voltak ismerősök akikkel úgy megszakadt a kapcsolat.

Maga az érzés rossz, hogy a legtöbb ismerősöm megtalálja élete párját, meg azt a 2-3 ember aki a baráti társasága és nincsen egyedül. Már az sokat számít.

Nekem meg a párkeresés maga a pokol. Eleve ritka az, hogy valaki egyáltalán érdeklődik felőlem, aztán ha találok is párt az a kapcsolat sem tartott eddig sokáig. mitől még fájóbb lesz az egyedüllét.

Legutóbb is volt egy nő ismerősöm, amolyan barátság extrákkal, több mint barátság aztán úgy elhidegült a dolog. Rossz érzés azóta is, hogy korábban sokat nevettünk, beszéltünk, aztán most meg egy sima huszadrangú ismerős lettem, az akinek utoljára írnak vissza Messengeren, élőben meg már nem is akarnak találkozni vele.