Milyen eljárással csökkenthetném a felgyülemlett fájdalmat és gyűlöletet?

Próbálom röviden összefoglalni a mondanivalómat, amely egyébként csupán néhány töredék-információt tartalmaz életem ezen Részterületéről. (Ami egyben bevezető is kérdésemhez.)

Érzékelésem szerint, a (kül)világ mindig is egy távoli helyszín volt számomra, mintha víz alól kémlelném a körülöttem zajló eseményeket. Kisgyerekkoromtól kezdve tömény megvetést kaptam az emberektől, nem voltak barátaim, szinte mindenki utált, gyakorta váltam általános gúny tárgyává. Állandó feszültségben éltem/élek. Később, felsősként, csendességem és másságom miatt ütöttek-vertek az osztálytársaim, vér is folyt - a lelki terror gyakori alkalmazásán felül. Ami a fizikai bántalmazásokat illeti, így ment ez középiskolás (tizedikes) koromig, mert utána csak a pszichés behatás volt a jellemző, és az abszolút elzártság, ami végigkísérte eddigi életemet. A természetben találtam támaszt és menedéket, és szinte kizárólag az idősekkel tudtam elbeszélgetni. Az érdeklődési köreim is gyökeresen különböztek és különböznek a többiekétől. Számos év elteltével életveszélyes fenyegetéseket kaptam az interneten - minden ok nélkül,- és az utcán teljességgel idegen emberek is belém kötöttek, megütöttek, csúfoltak, követtek (gyalog és autóval), fotóztak, stb., ráadásul olyan személyes információkat is felsoroltak, melyekről csak a kevés, közeli ismerősöm tudhatott. (Elméletileg.) Kerültem a közterületeken bandákba tömörült, hangoskodó fiatalok csoportjait, mert bizony, sajnos sok külső, negatív tapasztalattal rendelkezem az efféle mentalitással kapcsolatosan. Mindig is felettébb érzékeny lelkületű voltam.

Jellememtől idegen, üresen csengő kifejezésekként hatnak lényemre (többek között) a következő szavak: "öröm, barátság, haverság, bulizás, divat, szerelem, szleng, felszabadultság..."

Hiába jártam/járattak évekig (gyerek- és felnőttként egyaránt) különböző pszichiáterekhez, pszichológusokhoz, vagyis szakemberekhez, hiába feküdtem bent hónapokig "idegosztályon" (egyéb okok miatt is), a gyógyszerek agyilag letompítottak, elhíztam, hormonálisan tönkretettek, minden rosszabb lett.

Jelen sorokat írva például, zavartság és furcsa szédülésérzet uralkodott el rajtam a folytonos feszültségen kívül, elnézést kérek tehát a nehézkes megfogalmazás miatt. Ráadásul, a családom is hátráltatja pszichés állapotomat, elnyom, feszültséget és téves megítélést okoz a szomszédok szemében, személyem irányában, de ugyanakkor, - betegségeim miatt - létezni sem tudnék egy tőlük távoli helyen. Lehetetlenségem a tehetetlenségem...

Az utóbbi években (sajnos) a gyűlölet és a kiégettség meghatározó érzésekké váltak életemben, amolyan mozgatórugóvá. Például, nemrég, egy kivételes történés alkalmával (hosszú...) részt vettem egy kisebb "összejövetelen", ahol természetesen háttérbe szorulva figyeltem a többiek laza, vidám, röhögésekkel tarkított (határozottan alantas, züllött megnyilvánulásokra emlékeztető) társalgását, engem persze észre sem vettek, a köszönésen kívül nem szenteltek több időt rám, és mindezt nagyrészt nem is bántam. (Semmit sem értem el a társaság felé irányuló, mérsékelten nyitott közeledésemmel, mintha minden szó hiábavaló lett volna.) Viszont, ahogy ott álldogáltam a ligetben, fokozatosan elöntött a fájdalom és harag intenzív érzése, kissé könnybe lábadtak a szemeim, elfordultam tőlük, ökölbe szorultak a kezeim, és gyűlölettől remegve elképzeltem, hogy egy középkori karddal lemészárolom őket, vérfürdőt rendezek, végleg elveszem örömüket. Hasonló érzések és gondolatok már régebben, gyerekként is előfordultak, akár az iskolában, esetleg a városban, amikor mások bántásait magamon éreztem, vagy éppen boldogságukat és undorító, gunyoros nevetésüket, erőteljes zajongásukat tapasztaltam úgyszólván felnagyítva lelkem mélyén. Természetesen, soha nem teljesíteném be az efféle, gonosz-jellegű gondolataimat, sokszor el is szörnyedek magamtól, hogyan is vágyhattam ilyesmire. Az utóbbi mondatok alapján biztosan rossz ember képét alakíthattam ki magamról az olvasók/válaszolók körében. Nem szokásom komolyabb, összefoglalóbb önjellemzéseket tenni, viszont elmondanám, szándékomban sem állt pozitívumokat írni e kérdés alá, mivel egyszerűen nem idevalók. Ennyiből nem ismerhetjük egymást, mint azt legfelül is megemlítettem.

Megannyi problémám közül, arra jutottam, hogy jelen pillanatban eme kettőt helyezem a "csillapítandóak kategóriájába", még ha - fontossági sorrendben - ezernyi egyebet is tehetnék. Előre is köszönöm a hasznos válaszokat. (25 éves vagyok.)