Szerettek a szüleid?

Állításuk szerint igen, de szerintem a szeretet tettekből áll.

Apám alkesz, sokszor volt, hogy simán elnyomta cigire a pénzt a gyerekek helyett.

Anyám meg kontrollmániás.

Nem. Sokan vannak így sajnos.

Engem sem jól szerettek. Depresszió, alkoholizmus, anyámnál kiszolgáló személyzet és a robotpilótaüzemmód volt jelen.

Szerettek, boldog gyerekkorom volt, ideális, egészséges családi kapcsolatokkal. Nem is féltettek túl, lazák voltak, nagyon szeretjük egymást, bár most messze élünk. Rengeteget köszönhetek nekik.

Ha olyan házasságom lenne, mint a szüleimnek, akkor boldog lennék. A mostani párkapcsolatom még jobbnak ígérkezik, de ahogy a szüleim működnek 50-60 között 25 év házassággal 3 gyerek után, az egészen lenyűgöző, példaértékű.

Most 22 vagyok, a párommal élek külfdön, egyetemre járok. Néha beszélünk, nem eleget, de nehéz megszokni a helyzetet nekik is. Bármikor hívhatom őket, mindig örülnek nekem.

Nem tudom.

Igazából 3 éves koromban költözött el innen apa aztán egy ideig az életem része volt, majd ez csökkent. Mire elmultam 14 éves már csak évente párszor láttam. 26 éves koromban pedig meghalt.

Anya pedig érzelmileg sokszor bántott/zsarolt. Mostmár nem csinál ilyeneket, de régen sokszor kaptam tőle durva sértéseket.

Sajátos módon szerettek.

A ruháimat örököltem.

Bevásárló lóti-futinak jó voltam.

Apám úgy halt meg, hogy semmi értelmeset nem adott át nekem, - sem műszaki dolgok ismeretéről, sem szerelésről, sem higiénés vagy férfi dolgokról, sem a nőkről és érdemi információkat sem kaptam soha tőle, mert egyszerűbb volt neki mindent egy kitérő, semmimondó, állandóan visszatérő "humorral" elütni, mint csak egyszer is normálisan válaszolni.

Anyám egy hanyag, csak a saját boldogulásával törődő alkoholista - apámmal együtt, - akinek csak az volt a lényeg, hogy úgy sikerüljön napi n alkalommal az alkoholt a lakásba csempésznem, hogy "Apád meg ne tudja!"

- Ez oda-vissza így működött kettőjük részéről, - egyszer megpróbáltam összeszámolni, hogy hányszor kell lemennem csak azért, hogy mind a kettőjüknek megfeleljek és kivételesen ne én legyek az ügyeletes "szemét": 25 után elvesztettem a fonalat - és már nem számoltam tovább...

Csodálkozik-e ezek után bárki is, hogy a munkahelyemmel - az út túloldalán - található kórházban úgy halt meg az apám, hogy egyszer sem látogattam meg?!

Anyámat meg amikor megcsapta komolyabban a halál szele, azonnal tudott tenni egy "hátrarcot" - csodával határos módon, - de nem érzem magam kárpótolva ezzel azért a folyamatos megaláztatásért, amiket el kellett viselnem tőle gyerek és kamaszkoromban. Volt, hogy már bőven felnőtt voltam, amikor elmentek nála otthonról és a hátamat ütötte ököllel meg megpróbált - célzott rúgásokkal - ivartalanítani. Ekkor viszont már nálam is elszakadt a cérna - és kirántottam a lábát alóla. Apám még ekkor is azzal csitítgatott, hogy "mégiscsak az anyád"...

Döntsétek el ti, hogy szerintetek szerettek-e!