Szerintetek mi gátolja meg a legtöbb embert abban hogy párkapcsolata legyen ?

Párkapcsolat kialakítása szempontjából múltbeli párkapcsolatos tapasztalatok is mutathatnak abba az irányba miszerint az illető gondolhatja: nem éri meg.

Például az egyik fél megharagszik a másikra, vagy gondol valamit, ezt nem a párjának mondja meg hane,m a környezetnek meg a saját családnak sírja el a bánatát, az adott elgondolását sokmindennel kiegészítve, amelyeknek a valósághoz közük nincs. Miután a környezet kellőképpen felháborodott és az érintetten kívül már mindenki tud mindent, a párkapcsolatból kibeszélő illető dühösen - vagy sírva - ekkor avatja be a másikat a probléma megvitatásába.

"Na és mikor avatja be, erre lennék kíváncsi!"

Gondolom előző kommenttel kapcsolatosan kérdezed.

Amikor a környezet támogatását maga mögött érzi, amikor már a düh vagy szomorúság elérte a tetőpontját.

Ha egyenesen a másik féllel beszélte volna meg és nem kreált volna téves elgondolásokat valóságosnak beállítva, sokkal jobb lett volna minden.

Van itt még valaki?

Tehát kellett a környezete támogatása hogy a saját elgondolása szerint kitombolja magát és lehordja a párját a sárga földig, az alázás és a feszültségcsökkentés végett, persze erről szerencsétlen másik mit sem tud (vagy ki tudja).

Aztán van bátorsága a párjával is megbeszélni a vélt vagy valós sérelmeket, amígra a szarkavarás megtörtént?

Vagy életbe kell lépnie a krízisnek, ami szépen lassan (vagy gyorsan) letisztázza a dolgokat?

Ismerettségi körben sok ilyet tapasztaltam.

Igen, a környezet támogatása kellett, de ha azonnal megbeszélte volna párjával, tisztázódhatott volna hogy mit értett félre vagy mit nem, vagy ha valós a sértődés alapja (mert senki sem hibátlan, kapcsolatokban vannak nézeteltérések) akkor is felnőttként érdemes megbeszélni, nem kibeszélve a párkapcsolatból.

Ez jó, megbeszélve nem kibeszélve a dolgokat... 🤔

Akkor ez a "B@zd meg a fűnyíródat!" esete.

Kicsit fura elgondolás. Emiatt sokan fognak még szenvedni.

Én személy szerint első elgondolásnál lapát az arcba ébresztés végett.

Nem a kerdesre valaszoltam, jaj. 38 vagyok. Szoval egyszeruen az, hogy a talalkozas pillanataban adott ket ember, de nem azt latjak egymasban, amilyenek valojaban. Vagy eleve ossze sem illettek, vagy az eletben kesobb szurik le azokat a tanulsagokat, amik reven meg tudtak volna maradni egymas mellett.

Szerintem barmennyire nem tetszik, az ember tobb kapcsolatra van teremtve. Es nem kellene kudarcnak szamitania, vagy jobb lenne elore tudni, hogy tart, amig tart,mondjuk 7-12 ev. A szomoru dolog viszont, hogy a gyerekek nem a vegen jonnek, hanem nagy esellyel valast, uj parokat kell megtapasztalniuk, feltestvereket. Ez nem jo. De onmagaban az, hogy nagy esellyel tobb tarsunk lesz, lehetoleg egymas utan, nem egyszerre, az egy velejaroja a valosagnak.