Gyerekmentesek, mióta nem akarok gyereket?

Őszintén szólva 100%-ig nem vagyok benne biztos, hogy sosem fogok gyereket akarni, de jelenleg nem akarok.

Olyan 14-15 évesen kezdett bennem érni a gondolat. Előtte úgy gondoltam, hogy majd lesz nekem, de inkább csak azért, mert azt hittem, ez az élet rendje, és mindenkinek kell, hogy legyen; de akkor sem hirdettem igazából, és egy kezemen meg tudom számolni, hány ember tudja (az eddigi egy párkapcsolatomban nem jutottunk el odáig, hogy aktuális legyen a kérdés; egyszer a már már exanyósjelöltemet hallottam azon háborogni, hogy vmelyik ismerőse mondta, hogy nem akar gyereket, hogy ez nem normális - anyósjelölt kicsit csőlátású konzervatív volt :D; szépen lapítottunk párommal akkor). Most 32 éves vagyok, eddig 1 alkalommal, egyszer 26 éves koromban éreztem úgy egy fél pillanatra, hogy majd szeretnék, de aztán az is elmúlt.

Annyi változott azért 20 évvel ezelőtthöz képest, hogy elterjedt az Internet, egyre több sztori, kutatás stb. jött napvilágra, amik bizonyították azt, hogy nem mindenki alkalmas szülőnek, ill. az emancipáció / feminizmus elterjedése is segített ebben.

sztem egyszerűen a kisebb társadalmi nyomás miatt többen vállalják, h nem akarnak, illetve ha körülnézünk a világban, sok biztató dolgot nem látunk.

egyébként már 14 évesen sejtettem, h sosem lesz gyerekem, most 30on túl sem akarok, hiába vinnyog anyám.

érdekes, h mindenki érzi vhol belül, h totál alkalmatlan lennék apának, de azért mégis erőltetni akarják.

kész katasztrófa lenne abból, ha vállalnék. ilyen labilis hisztis személyiséggel.

Bennem 15 évesen fogalmazódott meg először ez a dolog, amikor a velem egykorú osztálytarsamnak és legjobb barátnőmnek kisöccse született. Nos rengeteget szenvedett amiatt, hogy a szülei állandóan lepasszolták a gyereket, kötelezően neki kellett rá vigyázni, ha el akartunk menni valahova, suli után lehetett csak, ha azt mondta hogy különórára kell mennie, amúgy a gyerekvigyázás várt volna rá akkor is. Az oviban pl sokan azt hitték övé a gyerek mert olyan ritkán látták a szüleit, folyton a barátnőmnek kellett elhozni. Kicsiként is sírós gyerek volt, sokszor ha nem kelt a gyerekhez, a szülei hagyták üvölteni. Akkoriban sokszor nagyon fáradt volt, keveset aludt.

Bennem ebben az időszakban , őt hallgatva, fogalmazódott meg, hogy én ebből nem kérek és soha nem akarok gyereket, mert csak kínszenvedés és bekorlátozza az ember életét. Ismerem magamat annyira, hogy tudjam, én így nem tudnék élni, nekem olyan élet nem kell ami egy gyerek vállalásával jár. Nem lenne az jó és boldog élet, sem a gyereknek, sem nekem.

Ma már 36 éves vagyok, és az érzéseim ezzel kapcsolatban csak erősödtek. 12 éve vagyunk együtt a férjemmel, nagyon szeretjük egymást, és mi így vagyunk boldogok kettesben, pontosabban hármasban egy már közösen örökbefogadott kiskutyával😊 Éljük az életünket, sokat beszélgetünk, nevetünk, eljárunk dolgozni, szórakozni, vannak hobbijaink stb.

Az a lány akiről fentebb írtam, ma is a legjobb barátom, és bizony őt is megviselte ez a dolog, egyáltalán nem akar gyereket, boldogok kettesben a párjával, és van 2 kutyájuk is.