Titeket nem zavar hogy nem lehettek többé gyerekek?

Nagyon jó gyerekkorom volt, de nem mennék vissza, nagyon szeretem a mostani életemet.

Sokkal több mindenre lehetőségem van és igazából gyakorlatilag semmiről nem kell lemondanom a gyerekkoromból, sőt, ezekre is több lehetőségem van. Több mindenre van esélyem, több mindent tudok megvalósítani. Az egyedüli, hogy már dolgozok és én vállalok felelősséget az életemért, de ezt se bánom, mert szeretem a munkámat és szeretem ezt a függetlenséget.

25/N

Én azt tapasztalom, hogy azok akadnak gyerekek maradni, akik elhibázták a felnőtt életükre vonatkozó döntéseiket és nem akarnak felelősséget vállalni aziránt a szar iránt, amit maguknak csináltak.

Akik nem tanultak keményen

Akik nem lettek életképesek, talpraesettek

Akik nem követték az egészséges leválás ütemét a szüleikről kamaszként

Akik nem fogadták el a férfias/nőies testüket

Stb...

Amúgy ha magam nézem:

1. Lennék újra gyerek, de egy normális családban.

2. A saját gyerekkoromat és fiatalkoromat nem élném újra.

3. Felnőttként is tudok gyerek lenni bizonyos szintig.

4. felnőttként is jól elvagyok, sokkal nagyobb szabadság.

5-ös vagyok. Ha ti boldogok voltatok gyerekkorban akkor jó nektek.

Én akkor se mennék vissza arra az időszakra amikor otthon a szüleim a legkisebb dolgokért leordították a fejemet (és egymás fejét), erre én érthetően elkezdtem el-elszökdösni otthonról más gyerekekkel játszani amíg egyikük felnőtt ismerőse neki állt molesztálni engem. Otthon nem mondtam el mert az addigi tapasztalatok alapján meg voltam róla győződve hogy ISTENESEN szarrá vernének ezért, de többet nemigen mozdultam ki otthonról még akkor se amikor a szüleim már a tányérokat vágták egymáshoz, majd éveken át húzódó szánalmas és pitiáner háborúskodás volt közöttük amit a válás se enyhített. Még arra is képesek voltak hogy velem üzengessenek akinek a "családja" épp akkor hullott szét és az iskolában se volt népszerű. Ritka gyerekesen viselkedtek.

Bármelyiküknél voltam azt kellett hallgatnom hogy "anyád így/apád úgy" és mint követendő figurák megszűntek a szememben. Bevallom, akkoriban még szégyelltem is őket és hogy a kiterjedtebb család előtt (de persze egymás háta mögött) se voltak rest a másikat szidni. És magamat is szégyelltem mert ezekből vagyok és ezért én is csak újrateremteném ugyanezt felnőttként ha gyerekem lenne. Vannak családok amelyek jobb ha szépen lassan kihalnak.

Ma nem vagyunk rossz viszonyban (igyekeztek ők jó nevelést adni csak hát ennyire tellett tőlük) de soha nem leszek olyan közvetlen viszonyban velük mint mások a saját szüleikkel. Ha párkapcsolatról akarnak bölcselkedni akkor rövidre zárom a beszélgetést. Ha kérdezgetik mikor lesz unoka (ezek után valószínűleg soha) akkor annyit mondok: "majd meglátom". És másra terelem a szót.

Ja igen, az iskola. Olyan helyre jártam általánosban amely már akkor jó úton járt afelé hogy "gladiátorképző" legyen. Kaptam befenyítést meg kiközösítést. Az a gyerek voltam aki nagyon jól viselkedik, TÚL JÓL, és közben tombol benne a bizonytalanság, az önutálat és az ismeretlen világtól való félelem. Emlékszem amikor középiskolába kerültem ahova már buszoznom kellett, konkrétan a pánikroham kerülgetett az első hónapban a sok ismeretlen ember miatt.

Később jobb lett a helyzet mert a világ kicsit kitágult a számomra, diákmunkát vállaltam és kicsi dolognak tűnhet de életemben először saját pénzből vehettem meg az ebédemet anélkül hogy bármelyik szülőtől kéne kunyerálnom miközben azt hallgatom hogy "apád/anyád [mindig a másik] miért nem tud adni?" Ez volt az első alkalom amikor tényleg független voltam tőlük és mindenki mástól még ha csak egy ilyen a mindennapi dologban is mint az iskolai menza. Nem akarok másoktól függeni (se személyektől se intézményektől), a frász jön rám a gondolattól, még tartozni se vagyok hajlandó senkinek.