Huszonévesek, ti nem érzitek reménytelennek az életetek?

Én ugyan 31 vagyok de a karrierem nagyon jó, rengeteg munkalehetőség alapvetően általában szeretem a munkám, egyetem is jó volt, és bőven millió felett a fizetés.

A párkapcsolat terén viszont én is el vagyok keseredve. A mai nőket csak három dolog érdekli, legyél magas, legyél kigyúrt meg legyen a segged alatt valami német leharcolt volt prémium fostalicska...

1. Az anyagi függetlenség miatt nem aggódom. Családi ház vételében nem is reménykedem az árak miatt, kezdésnek megelégednék egy kis panelházzal. Kiszámoltam, ha majd elkezdek dolgozni, mennyit tudnék havi szinten félretenni, abból mennyi idő után jönne össze önerő lakásra, a hiteleket pedig nem nézegettem, ahhoz még korán van. De emiatt nem aggódom.

2. A párkapcsolattal én is bajban leszek. Mármint... itt vagyok 19 és fél évesen, és mindenhol azt látom, hogy a legtöbb ember szexista és a legtöbb párkapcsolat csak a szex körül forog. Elmegyek egy buliba, a legtöbb srác másról sem tud beszélni, csak a szexről, a b@szásról meg a farokról, mindenhol ez a téma. Megkaptam már hogy prűd vagyok, de én olyan párkapcsolatot szeretnék, ahol szex helyett az érzelmek és az egymás szeretete, tisztelete, az együtt töltött közös idők és programok kerülnek előtérbe, nem az, hogy mikor hogyan miért vagy éppen miért nem b@szunk. Lehet általánosítás, de kezdem azt érezni, hogy a férfiak ránéznek egy nőre aki tetszik nekik, és rögtön arról fantáziálnak, hogy mit csinálnának vele az ágyban. Ilyen szempontból egy aszexuális pasit százszor jobban elfogadnék.

3. A karrierem miatt nem aggódom. Lehet nem a legjobban fizető szakma, de könyvelő szeretnék lenni. Közgazdasági középsulit végeztem, pénzügy-számviteli két éves technikumi képzésen vagyok, a jövőbeli munkahelyem már megvan, amint lesz lehetőségem elmegyek mérlegképes könyvelőire, meg szerzek egy emelt angol nyelvvizsgát, amint pedig összegyűjtök pár év tapasztalatot, kb. bármilyen könyvelőirodában el fogok tudni helyezkedni.

Most nem, de majdnem mindig úgy éreztem.

Rosszabbnál rosszabb munkahelyek, rossz kapcsolatok, egyetemet is otthagytam egy szakítás miatt, sportot is.

De mentem tovább, dolgoztam, ismerkedtem, és sok csalódás ellenére most nagyjából megtaláltam a jó dolgokat is.

Kijutottam külföldre, elköltöztem otthonról, lett normális kapcsolatom.

Igaz a munkahely egyre rosszabb, váltani nem tudok, és mivel külföld ezért még nehezebb a dolog, emiatt kicsit kilátástalanabb a jövőm munkahely szempontjából, de hát eddig is eljutottam és mindig lett valami a rossz után... Talán majd most is lesz.

De tény, hogy akárhányszor elkezdtem épitkezni, szakma, kapcsolat, suli stb. mindig valaki akkora csalódást okozott, hogy nem birtam folytatni.

Most már inkább csak sodródom, kihasználom a lehetőségeket, ha van és ennyi. Eddig ez sokkal jobban bevált, mint eddig bármi erőlködés, hogy mnidenáron akarjak valamit vagy valakit. Az élet úgy is hozza, csak jól ki kell használni a lehetőséget.

Én egyértelműen annak érzem :D

1. lakhatás - Engem talán ez frusztrál a legkevésbé (bár ez is frusztrál azért rendesen :D), mert valahogyan mindig az volt számomra a realitás, hogy saját tulajdonú otthonom úgysem lesz. Úgyhogy nem is nagyon vágytam rá vagy tervezgettem soha, mert nem tűnt egy reális célnak. Semmit nem fogok örökölni (legalábbis ingatlant biztosan nem, de nagyon másban sem “reménykedhetek”), a családom nem fog tudni hozzásegíteni a lakásvásárláshoz, hitelekre sem nagyon számíthatok majd (fiatal, egyedülálló pályakezdőként, valószínűleg nem túl magas bevétellel …) és a szülőkkel lakás sem opció (én mindenképpen el szeretnék onnan költözni, mert a semmi közepén laknak vidéken, ahol nulla lehetőség). Úgyhogy marad a szoba fizetése a fővárosban/megyeszékhelyen. Ezzel alapvetően nem lenne gondom, de azért valahol aggaszt az is, hogy azért elég magasak az albérleti díjak a fizetésekhez mérten, itthon sajnos nem nagyon alakult ki még rendesen a kultúrája (mármint sok esetben nem tudod otthon érezni magad egy albérletben, mert a nyakadra jár a tulajdonos, ellenőrizget, egy darab széket nem rakhatsz arrébb stb., inkább negatív élményeim vannak ezzel kapcsolatban) és egy idő után az ember már belefárad abba is, hogy mindig random idegenekkel lakjon együtt (nincs párkapcsolatom, barátaimmal nem egyeznek a tervek). De hát ez van, nem tudok mit tenni.

2. párkapcsolat - Ez sosem volt nálam prioritás, de mostanában talán ez aggaszt a legjobban, talán a járvány és annak hozadékai miatt. Az utóbbi időben ugyanis elég sokat voltam egyedül és sokszor eszembe jutott, hogy milyen jó lenne, ha lenne valaki akivel mindent normálisan és őszintén meg tudnék beszélni, akivel mindig ott is lennénk egymásnak stb. Ugyan jó a kapcsolatom a családommal és vannak barátaim is, de velük az évek során eltávolodtunk egymástól (mindenki éli az életét és egyre kevesebb a közös pont) és azért vágynék egy más töltetű kapcsolatra is, párkapcsolatra. Valamint nem fogok hazudni, mostanában mást sem látok csak azt, hogy mindenkinek megkérik a kezét, mindenki házasodik, mindenki teherbe esik, mindenki szül stb., így emiatt is sokszor kattog ezen az agyam. Viszont nekem még soha nem volt párkapcsolatom és elég kevés esélyt is látok arra, hogy a közeli jövőben legyen. A korosztályomban sokan még egyáltalán nem veszik ezt komolyan (én sem házasodni szeretnék rögtön, most és azonnal, de nem is olyan kapcsolatra vágyom, ami csak arról szól, hogy hétvégente találkozunk pár órára anyuéknál, körbemutogatjuk egymást a barátoknak meg veszünk egymásnak egy plüss mackót). A 3 pont közül talán tényleg ez frusztrál a legjobban, mert egyáltalán nincsen rá semmiféle megoldási javaslatom, hogy így fogalmazzak.

3. munka - Sokáig ez is kényes pont volt számomra, de az utóbbi időben már elkezdett körvonalazódni bennem, hogy mi érdekel, mivel szeretnek foglalkozni és ennek örülök. Még mindig nincsen sziklaszilárdságú tervem, még mindig egyetemre járok és az sem túl egyszerű, stresszes, korábban csúsztam is stb., de összességében úgy érzem jó irányba haladok. Azt mindig tudtam, hogy nem leszek milliomos, tehát a jövőbeli kereseti lehetőségek nem aggasztanak. Munkám azt gondolom lesz. Ha valami frusztrál akkor az az, hogy vajon jól döntöttem-e, meg fogom-e bánni, elpazarolom-e az időm stb., mert annyit hallottam gyerekkoromtól kezdve, hogy “tanulni kell, mindig tanulni kell, olyan munkát válassz amit szeretsz és szívből csinálod, ha az embernek a hobbija a munkája akkor nem kell dolgoznia” stb., stb., hogy ez már nem egy lelkesítő motiváció… mindig azt éreztem, hogy oké, oké, értem, de ennyi idősen, ennyi tapasztalattal mégis honnan a bánatból kellene tudnom, hogy mi érdekel igazán és mivel szeretnék foglalkozni.

22/l