Ki hogy éli meg az 1 éve tartó bezártságot?

Rosszul, próbálok tenni ellene, de alapvetően rosszul élem meg.

Haza kellett költöznöm a szüleimhez vidékre hiszen hazaküldtek a kollégiumból, ezzel együtt elveszítettem a munkámat (ami nyilván “csak” diákmunka, de nekem fontos volt, szerettem és legalább kerestem is vele egy kis pénzt), eltávolodtam a barátaimtól (mivel nagyok a távolságok és mindenki elfoglalt ezért nagyon ritkán tudunk személyesen találkozni, leginkább online tartjuk a kapcsolatot és számomra az egyáltalán nem adja vissza azt az élményt) és az egyetem is kezdett egyre terhesebbé, stresszesebbé válni emiatt passziváltattam (korábban soha nem volt ilyen gondom, most is mindenem ötös lett amit még befejeztem, de úgy éreztem már nem bírom ezt így tovább folytatni). Azt éreztem, hogy minden nap teljesen egyforma, nem történik soha semmi, sokat voltam egyedül (a szüleim egész nap dolgoznak, csak este érnek haza), nem értek új ingerek, sehol nem volt semmi, magányosnak éreztem magam, romlott a motivációm mindennel kapcsolatban stb. Próbáltam feldobni a helyzetet, hogy pl. a szabadidőmben elmentem biciklizni vagy a hobbimmal foglalkoztam, kipróbáltam valami új kreatív dolgot stb., de nagyon kevés kapacitásom maradt rá (a távoktatásban igazából egész nap a gépet kellett bámulni, mert online óra, kvíz, beadandó, vizsga, zh stb.) és igazából nekem inkább a társaság, a nyüzsi, a mozgás hiányzott. Én imádtam egyetemre járni és kollégistának lenni, szerettem dolgozni, szerettem eljárni csoportos órákra, szerettem esténként sétálgatni a belvárosban, szerettem résztvenni mindenféle programon (pl. koncert, workshop, kiállítás) és gyakran eljártunk enni, kávézni. Szóval a mostanihoz képest sokkal aktívabb és szociálisabb életet éltem, mindenhol emberek vettek körül stb., de ez mind tulajdonképpen megszűnt. Persze, próbálom élvezni ezt is, hogy itt most nyugi van, csend van, nincsen tömeg, itt a természet stb., de nagyon hiányzik a volt életem és ennyi idő után már inkább kínlódásnak élem meg.

Sehogy, nem vagyok bezárva. Boltba, túrázni és a kertünkbe ugyanúgy tudunk menni, máshova meg eddig se akartunk. :D

Egyedül a munka, ahova eddig kellett járnom, most pedig itthonról dolgozok - ezt határozottan imádom.

Az elején még inkább pozitívnak ítéltem meg. Nem kellett bejárni a kollégáim közé, akik közül többet nem igazán kedvelek, és a stresszfaktor is lejjebb ment az életemben. Aztán hamar rájöttem, hogy a pozitív szokásaim nagy része csak a külvilágnak szólt: a rendszeres főzés (kaja elcsomagolása munkába), testmozgás, smink, igényes öltözködés, ésatöbbi. Hamar elkezdtem magam egy szétfolyós pacának érezni, és hiába próbálkoztam visszafordítani a hízást, 5 méterre van a konyha és semmi örömöm vagy izgalmam nincs szinte az evésen kívül. Minden nap tökugyanolyan.

A kapcsolatomra érzelmileg nem volt hatással a korona, ugyanannyit látom a párom, mint eddig, azonban az eddigi színes, érdekes, spontán randijaink odalettek. Új éttermek kipróbálása (fizikálisan!), párhavonta utazás, szabadulószoba, gyakori mozi, fagyizás, múzeumlátogatás, stb mint eltűntek, és folyamatosan otthon ülünk, zabálunk és netflixet nézünk. Őszintén hiányzik annak a szabadsága, hogy sok mindent lehessen csinálni, beülni helyekre, és nyitva legyenek a nemcsak esszenciális vállalkozások.

A munkahelyemen inkább több lett a papíros dolgok digitalizálásával a munka, mint kevesebb, szóval senki sem vesztette el a munkahelyét. Sőt, diplomásként ebben az időszakban még munkahelyet is tudtam váltani úgy, hogy az oktatás és a munka is 100% online fog történni... Ezek pozitív dolgok. Nem tudom, mit csináltam volna, ha vissza kell menni vidékre a szüleimhez, mert nem tudok albit fizetni.

Vannak pozitív oldalai is a bezártságnak, de ennyi idő után már inkább a negatívat érzem, mert hiányzik a kimozdulás, megőrülök már. És hát nem nézek ki jól, kijöttem a kondiból...

Én nagyon introvertált vagyok. A legkevésbé sem viselne meg, ha anyagilag nem jelentene problémát ez az egész, de mivel mindkettőnk munkahelyét és fizetését is érintik a korlátozások ( a férjemét és az enyémet is), így nehezen viselem, sokat stresszelek, félek hogy már ezzel a csökkentett fizuval sem tudnak sokáig fizetni minket a munkahelyünkön és kirúgnak. Akkor pedig nagy gáz lesz. November óta épphogy kihúzzuk hónapról hónapra, visszafogva a bevásárlásokat, tudjuk fizetni a számlákat, de semmi másra nem futja.

Ha az elmúlt években nem halmoztam volna fel könyveket, olvasni sem tudnék. És szerencsére még ott a net is, tudok sorozatokat nézni. Ezek segítenek, hogy ne gondoljak minden percben arra , mennyire szar ez az egész.

Először imádtam,de tényleg! Végzősök voltunk, örültünk hogy nem kell sulizni és így viszonylag jobb jegyeket is bezsebeltünk az online oktatás révén mivel könnyebb volt szóbeli feleltetések nélkül,na meg itt volt az internet mellettünk. Itt még egész jó volt az életem, örültem annak hogy itthon lehetek és nem kell folyton össze vissza mászkálni, amúgyis inkább olyan introvertált típus vagyok.

Jóformán nyáron érettségiztem (eltolódott a covid végett) sikeresen bekerültem az egyetemre és még buliztam is egy jót. Szabadnak éreztem magam, boldog voltam és bevallom imádtam az egyedüllétet is. Szinte az egész nyarat végig sportoltam,jó formában voltam és nem mondom hogy nagyon sok önbizalmam lett,de azért növekedett. 2020 vége felé sem volt semmi problémám,itt még teljesen átlagosnak tűnt minden,sodródtam az árral és boldog voltam,tanultam az egyetemen és hát mondhatni probléma mentesen elvoltam itthon.

Aztán most jött ugye 2021,ami magával hozta a pokolt is. Először január elején ilyen gombóc szerűséget kezdtem érezni a torkomban, elkezdtem képzelegni mint aki totál bekattant és azt hittem torokrákom van vagy esetleg pajzsmirigy gyulladásom,anya azt mondta ne törődjek ilyesmivel hisz semmi bajom nincs, valószínűleg csak a stressztől van (már néha rendesen fuldokoltam és maga volt ez az egész a nyomor) Végül nem is lett semmi komolyabb bajom,voltam orvosi kivizsgáláson és megoldódott a probléma. Aztán február elején elkezdtem beképzelni hangokat, főleg a harang hangját ami itt van a közelben és azóta is rettegésben élek tőle,rettegek a harangtól és a templomtól is. Egyszerűen két hónapja nem tudom a hangját kiverni a fejemből, akárhogyan próbálkozok mindig vissza jön hisz mindennap, rendszeresen harangoznak pontban 12:00-kor délben.

Pokollá vált az életem és ez szerintem mind-mind a bezártságtól lett így,mivel míg szabadon lehetett menni bárhová,addig jobban elvoltam vagy nem tudom,nem voltak ilyen ostoba agyi problémáim. Én egyébként szeretek itthon lenni,de ez a bizonyos hang a fejemben mindent elront és megőrülök tőle. Volt hogy egy hétig bőgtem miatta, étvágyam nem volt és a közérzetem is borzasztóan leromlott,azt hittem véget vetek az egész életemnek és nem érdekel már az sem ha hátra hagyom az egész családot. Azóta mintha beletörődtem volna ebbe a hangba már és bízom benne,hogy egyszer elmúlik de nem látok jelenleg kiutat semmire sem, minden rossz és kilátástalan.

Hát nálam így a telt/telik a bezártság :) az ellenségemnek sem kívánom, remélem ti jobban vagytok, kitartást mindenkinek!!!

#19

A válaszod első felében ecseteled, hogy milyen boldog voltál a körülmények miatt.

Aztán hirtelen megzakkansz a nagy boldogságban?

A skizofrénia egy olyan betegség, aminek nincs köze a koronához és nincs köze az általad még kellemesként is felfogott korlátozásokhoz.

A "hangok a fejedben" jöttek volna akkor is, ha a koronát nem is ismernénk.

Keresd fel a háziorvost, az majd továbbutal a megfelelő szakemberhez és fogsz kapni gyógyszert, amivel kordában lesz tartva a betegséged.

A skizofrénia eredményesen kezelhető, ha rendesen szeded a gyógyszered.

(Megjegyzem, a harang hangja az emberek számára inkább kedvelt hang)