Néha miért bánnak velem a családtagjaim úgy, mintha én egy tehetetlen, önállótlan már-már a szellemi leépülés felé tartó ember lennék?

A konkrét eseteket pár sorban vázolom. Ha a férjem nincsen itthon - kórházi kezelés, vagy egyéb okok miatt - olyan részletességgel magyaráz el egyszerű tennivalókat, mint egy öt éves gyereknek. Én ki tudom vinni a kukát, nem felejtem el, csak azért, mert ezt ő szokta csinálni. Be tudom zárni a kerti kaput, még akkor is, ha meg kell kicsit húzni befelé. A lombot össze tudom gyűjteni. Nem vagyok sem lusta, sem nyafogós. Vannak betegségeim, de attól én még mindent el tudok látni. Takarítok, sütök, főzök, rendezem a kertet. Szellemileg sem vagyok leépülve, én sokat olvasok, online sok mindent el tudok intézni az interneten is. Nem vagyok buta. Sok mindenhez hozzá tudok szólni, ha társaságban vagyok. A lányom - egy stresszes napon - úgy kezelt egy bankautomatánál, mintha még soha nem csináltam volna hasonlót. Igaz ellenkező irányba indultam el, mert ahol használni szoktam, a bolt bal oldalán található az automata. Telefonszámlát akartam befizetni. Odaáll mellém, és minden egyes lépést elmagyarázott, majd megjegyezte, hogy ebben a korban már nem olyan friss az ember agya. Már nagyon régóta használom az automatát, nem szorulok segítségre. A szemem nem a legjobb, ezért közel kellett hajolnom a billentyűzethez. Csak ennyi nehézséget okozott a művelet. A számítógépet régóta használom, sok mindent meg tudok rajta csinálni, ismerem az Microsoft office programokat is. Nem értem! Vagy mégis? A saját fontosságukat, "felsőbbrendűségüket"akarják ezekkel éreztetni velem? Nem könnyű ezeket tolerálni, mert hiába mondom, hogy képes vagyok rá, újra és újra előfordulnak hasonló esetek.