Volt már igazi halálfélelmed? Mi váltotta ki és hogy oldódott meg a helyzet?

Unokatesóm mögött motoron. Csak egy 50 km-es kerülőre vitt el kanyargós hegyi utakra, és lábtartóig szokta dönteni a motort, és olykor 200 fölé is ment a mutató. Én is motorozom régóta, de nem így.

Másik, mikor egy Land Rover Defender-rel lecsúsztam egy hegy oldalán kb. 300 métert. Csak a rutinomnak és a lélekjelenlétemnek volt köszönhető, hogy nem borultam fel. Én is és az autó is sértetlenül megúszta.

Valamikor még régen megpróbálkoztam a búvárkodással. Palackom nem volt, csak szabadtüdős lemerülésekről volt szó. Biztonsági okokból mindig kötéllel merültem, hogy ha valami történne, akkor fel tudjanak húzni.

Az egyik alkalommal nem vittem kötelet, hiszen nem volt szándékomban mélyre merülni. Lementem vagy három méterre és csak úgy gyakorlásképpen csináltam két, vagy három „bukfencet“ majd fel akartam jönni. Ahogy jövök fel, egyszer csak azt érzem, hogy egyre hidegebb a víz (itt meg kell jegyeznem, hogy a víz annak ellenére, hogy állóvíz volt, elég zavaros volt, mert a közelben veszteglő hajók felkavarták az iszapot az aljáról és pár centiméternél tovább nem lehetett benne ellátni).

Ha hidegebb, akkor nem felfelé úszok, hanem még mélyebbre. Az a pár bukfenc miatt elvesztettem a tájékozódásomat, kissé elszédültem és most nem tudom, merre van fel és le. Ha várnák egy kicsit, akkor a szédülés enyhülne és fel tudnák jönni.

A probléma ellenben az volt, hogy már nem volt elég levegőm, annyi semmiképpen sem, hogy kivárjam, amíg a szédülés elmúlik. Volt még nagyjából tíz másodpercem ahhoz, hogy feljöjjek, több nem. Most akkor mi legyen? Gondolkozni nem volt idő, ez már nem fért bele.

Megpróbáltam körbenézni és akkor úgy tűnt, mintha az egyik irányból nézve a víz valamicskével világosabb lenne, de csak alig észrevehetően. Akkor ez azt jelentené, hogy arra kell úsznom, amerre a víz világosabbnak tűnik, mert arra van a felszín?

Nem tudtam eldönteni, de választásom nem volt, így elkezdtem úszni a kiszemelt irányba, miközben a szédülés hatására olyan érzésem volt, hogy nem felfelé úszok, hanem valamerre oldalra és nem erre kellene. Tudtam, hogy ha tévedek, akkor nekem annyi, de mivelhogy más lehetőségem nem volt, muszáj volt kockáztatnom és tovább úsztam a „rossz“ irányba az érzéseim ellenére, amik minden egyes tempóval egyre csak fokozódtak, ahogy a levegő fogyott.

Pár másodpercig tartott az egész és fenn voltam. Nem tudom leírni azt az érzést, amíg felértem, de ennél kegyetlenebb dolgot azóta sem tudok elképzelni. Odaúsztam a csónakhoz, bemásztam és senkinek sem szóltam egy szót sem. Csak annyit mondtam, hogy mára befejeztem.

Amit akkor átéltem, azóta sem próbáltam meg felidézni, mert félek az esetleges következményektől, ha ezen fogok agyalni.

Egyszer, mikor még nem tudtam úszni, felborultam úszógumival, de olyan szerencsétlenül, hogy a fejem leszorította a víz alá.

Szüleim mentettek ki. Gyerekként nem nagyon gondolkoztam olyanon, hogy akkor most meg fogok-e halni vagy sem, de az idő rendesen belassult, arra emlékszem.