Ha valaki meg akar halni, miért feltétlen jelenti azt, hogy nem normális viselkedés és biztos depressziós?
Kislányként is már úgy voltam, hogy én ebben a világban nem érzem magam jól, unalmas (pénztől, programoktól, mindentől független). Nemrég töltöttem a tizenkilencet, két hónapja. Ugyanúgy gondolom, mint akkor, azzal a különbséggel, hogy már olykor ideges vagyok és sírni kezdek attól, hogy még xy évtizedig tart még, merthogy megölni nem szeretném magam. Csak addig szeretnék élni, míg a kutyáim és apukám. Biztos hiányolnának néhányan és sírnának utánam, de velem vagy nélkülem, az élet számukra megy tovább.
Voltam már depressziós, ki is jöttem belőle, így biztosan tudom, hogy nem vagyok az. Ez nem depresszió. Sokáig úgy voltam, hogy majd kapcsolat és gyerek, aztán rájöttem, hogy hozzám egyik sem illik, egyik sem az én boldogságom, ezért nem is követem a tömeget, csak mert ez az elfogadott, a normális kerékvágás. Sosem volt kőbe vésve, hogy nekem egyszer gyerekem lesz, csak apám szerint, ha nincs gyerekem, nem lehet teljes az élet, de persze nem kötelező csinálnom.
Csak mert máshogy látom és érzem a dolgokat az elfogadotthoz képest, miért neveznek egyből depressziósnak vagy jönnek azzal, hogy gond van a fejemben? Nem azt mondom, hogy az átlaghoz képest normálisnak számít, de miért rögtön rossz, elítélendő vagy valakinél sajnálandó?
Másrészt, annyian félnek a haláltól, hogy szinte tabunak számít, ha mélyebben beszél róla az ember, mintha azzal elkerülendő lenne. Mindenkit elér, előbb vagy utóbb. Nem félek a haláltól, csak attól, hogy ér el. Nem mindegy, hogy elalszok és nem kelek fel, olyan magas lesz a lázam, hogy nem bírom tovább vagy elüt egy kocsi vagy bent rekedek egy égő házban és napokig szenvedek még, míg végre meghalok, csak elég legyen. Tehát a fizikai fájdalomtól félek, de a haláltól kiskoromban se. Nincs benne semmi rossz, csak ismeretlen, konkrétan egy másik világ, ami az elhunyt szeretteinek pokol, de az elhunytnak nem feltétlen.
Találtam ki magamnak célokat, de csak mert kell. Nem álmaim vannak, csak céljaim, hogy teljen az idő, és míg itt vagyok, ne éhen pusztuljak a híd alatt, hanem tisztességesen eltartsam magam.
válasza:Van egy nagyon intelligens, roppant jó humorú, kedves idős ismerősöm.
Ő azt mondta, hogy nem a haláltól, hanem a meghalástól fél.
Gyanítom, hogy ezzel sok ember van így, csak mivel nem tudja ennyire szabatosan megfogalmazni, inkább azt mondja, hogy a haláltól fél.
A kérdésedre pedig az a válaszom, hogy aki nem olyan, nem azt csinálja, nem úgy gondolkodik mint a tömeg, arra ráhúzzák, hogy nem normális. Aki pedig introvertált, és nem akar foggal-körömmel valamiféle közösséghez tartozni, arra meg ráhúzzák, hogy depressziós. Mindkettőt tapasztalatból tudom.
És azt is, hogy egyáltalán nem érdemes foglalkozni a társadalom ezen elvárásaival. Éld a saját életed a magad kedve szerint, ügyelve természetesen arra, hogy másoknak ezzel ne árts. De azt sem kell eltűrni, hogy neked ártsanak.
F18
Tökre ugyanígy gondolom, mint te, persze gondolom mások a célok (nekem benne van a gyerek, de pl szülőkkel való teljes kapcsolatmegszakítás is). De úgy vagyok vele, hogy ha előbb jön a vég, mint a kezdet, akkor ennyi, meglesz a világ nélkülem is.
Kapcsolódik ehhez az egyik végső célom is: bekerülni a Club 27-be.
válasza:Kár, hogy nincs már meg a kérdező fiókja, szívesen beszélgettem volna vele. Kissé hasonlóképp vagyok én is, csak én meghalni nem szeretnék, de szívesen beszélek a halálról bárkivel, nálam ez a téma nem tabu. Szerintem csak rosszabb, ha tabusítjuk.
Én sem találom nagyon a helyem az emberek közt, teljesen másként működöm én is. Nálam is vörös posztó ez az egyenember mánia, hogy sokan nemhogy képtelenek megérteni, de egyenesen támadásnak veszik, aki az élet értelmét nem a házasság-gyerekek-munka tengelyen képzeli el. Nálam nem az élet értelme egy másik ember, aki attól még, hogy a gyerekem lenne, nem az én entitásom lesz már. Ezzel nincs is baj, nem azért mondom, de számomra meg az az érthetetlen, akinek az élet értelmét egy teljesen másik ember adja meg. Egyáltalán a szaporodás értelmét se nagyon látom. Mi értelme azt örökíteni, hogy a legtöbb ember éhbérért robotol, az egészsége hamar leromlik, idegileg kikészül, majd ugyanezt a nyomort adja tovább? Semmi, csak a legtöbb ember ezzel fél szembenézni, és inkább rózsanín maszlagokkal traktál. Az pedig, hogy babázni de jó, meg de cuki, meg milyen aranyos, mikor először anyának szólít ezt nem kompenzálja kicsit sem. Pár aranyos év (ami szintén nem zökkenőmentes) nem fogja semmissé tenni a további nyomorúságot.
Annyiban azért én eltérek a kérdezőtől, hogy szerintem vannak álmok, amiket megéri követni, és a gond abszolút nem az élettel, hanem a társadalommal van. Én elég elvonultan élek, párakkal tartok csak kapcsolatot, a mérgező munkahelyemen is azonnal felmondtam, és kiszórtam mindenkit az életemből, aki visszahúzott. Néha egy ilyen "nagytakarítás" csodákra képes.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!